Petőfi Sándor: ELNÉMULT A FERGETEG...
Hárfájának zordon éneke.
Nyúgodt a táj, mint az arc, mely küzdött
A halállal s már kiszenvede.
Itt-ott látni csak kis felleget;
A viharból ugy maradt meg ez, mint
Bús időkből az emlékezet.
Nap sugári megaranyozák;
Délibábak távol tengerében
Mint hajók lebegnek a tanyák.
Rónaság ez, völgy- és hegytelen.
Szívem is most ily végetlen róna...
Nincsen benne más, csak szerelem.
Hogy terhétől csaknem elesik.
Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága
Alig birja dús gyümölcseit.
Egy pohár, amely csordultig áll...
Drága bor!... s ha a lyány porba önti?
Kár lesz... inkább idd ki te, halál!