Petőfi Sándor: ELSŐ ESKÜM
ELSŐ ESKÜM
Fiú valék még, iskolás fiú,
Tizenöt éves; és az iskolázás
Rám nézve nyűg volt, nagy nehéz nyűg, amely
Rajtam napestig szomorún csörömpölt,
S még álmaimból is föl-fölriasztott.
Lerázni vágytam e nyűgöt magamról,
Lerázni vágytam minden áron azt.
Már akkor, akkor úgy szerettelek,
Olyan világ-fölgyujtó szenvedéllyel,
Mint most szeretlek, drága szent szabadság! -
Gondolkodám a mód felől: miként
Szakíthatnám le rólam a bilincset?...
Szinészek jöttek, s elhatározám
Közéjök állni és elmenni vélök,
El, habár a földhözragadt nyomor
Mindkét kezével átölelne is,
Habár apámnak átka és anyámnak
Könyűi lesznek útitársaim,
Csak hogy szabad, hogy független legyek.
S elmentem volna, ámde megtudá
E lázadó szándékomat tanítóm,
S az indulásnak napján elfogott,
És rám csuká szobámnak ajtaját,
S rab voltam, míg a színésztársaság
Határunkon túl messze, messze járt.
Sírás, könyörgés, lárma, mindhiába!...
Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,
De hogy maradni kényszerítenek.
A kényszerítés égett lelkemen,
Mint a görögtűz, olthatatlanúl.
Itt tettem első esküvésemet,
Nagy és szent esküt mondék börtönömben,
Hogy életemnek egy főcélja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.
S ez eskü most is olyan szent előttem,
Amilyen volt az első pillanatban,
S verjen meg engem a hatalmas isten,
Verjen meg még a másvilágon is,
Ha valaha ez esküt elfelejtem!
Tizenöt éves; és az iskolázás
Rám nézve nyűg volt, nagy nehéz nyűg, amely
Rajtam napestig szomorún csörömpölt,
S még álmaimból is föl-fölriasztott.
Lerázni vágytam e nyűgöt magamról,
Lerázni vágytam minden áron azt.
Már akkor, akkor úgy szerettelek,
Olyan világ-fölgyujtó szenvedéllyel,
Mint most szeretlek, drága szent szabadság! -
Gondolkodám a mód felől: miként
Szakíthatnám le rólam a bilincset?...
Szinészek jöttek, s elhatározám
Közéjök állni és elmenni vélök,
El, habár a földhözragadt nyomor
Mindkét kezével átölelne is,
Habár apámnak átka és anyámnak
Könyűi lesznek útitársaim,
Csak hogy szabad, hogy független legyek.
S elmentem volna, ámde megtudá
E lázadó szándékomat tanítóm,
S az indulásnak napján elfogott,
És rám csuká szobámnak ajtaját,
S rab voltam, míg a színésztársaság
Határunkon túl messze, messze járt.
Sírás, könyörgés, lárma, mindhiába!...
Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,
De hogy maradni kényszerítenek.
A kényszerítés égett lelkemen,
Mint a görögtűz, olthatatlanúl.
Itt tettem első esküvésemet,
Nagy és szent esküt mondék börtönömben,
Hogy életemnek egy főcélja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.
S ez eskü most is olyan szent előttem,
Amilyen volt az első pillanatban,
S verjen meg engem a hatalmas isten,
Verjen meg még a másvilágon is,
Ha valaha ez esküt elfelejtem!
Pest, 1847. április
