Somlyó Zoltán: SZŰZ MILÉVA

Full text search

SZŰZ MILÉVA
 
1
 
Ki ismeri a novemberi éjet
s november-éjben szűzlány illatát?
Ki ismeri az álmot, a setétet,
mely éhes férfitesten illan át?
 
Ki ismeri a csillogó tekintet
hűs olajában bíborvér ízét?
Ki ismeri a könnyű női inget,
mely láthatatlan vágyát hinti szét?
 
Ki ismeri a csöndes szembeszédet,
mikor hangosan szólni nem lehet?
Ki ismeri a buja szendeséget,
a vágy mécsét csukott vásznak megett?
 
Elmondom néktek: mind e drága kincset
hogyan találtam egy havas napon. -
Csöndes betükből sikoltó szerelmet
hallgassatok néhány fehér lapon!
 
2
 
Nevét csak halkan mondom néha.
Tinéktek légyen ő Miléva!
Miléva, drága lány!
 
Miléva!... mondjátok velem!
Mert ő a földi szerelem
s az égi is talán.
 
Két kar; végzetes, mint a szablya;
mellén a kéjnek tejszínhabja;
selyemhús kis hasán...
 
És lángra gyújt a gondolat:
simítani e combokat
a férfivágy vasán...
 
Mint két tejharmat rózsakörte:
térden felül kis csipke, körbe
s a sima gömbű térd...
 
Még hímeső nem öntözé
s amelynek párnái közé
még férfitest nem ért!
 
S két karcsú oszlop hófehéren:
a lábszár... Ó, ha én elérem
még akkor, idején:
 
kemény nyakam köré fonom
s húsába vágom homlokom
és vérig marom én...
 
S a két kis láb, két csöpp madárka!
Valaki, ó, be sokszor várta,
hogy ajtaján belép...
 
Miléváé volt mindez, mind!
De mind e vágyat, mind e kínt
hadd mondom el elébb!...
 
3
 
November volt. A ködös pesti est,
mint nők sikos fehér nyakán a nyest,
úgy folyt körül a tornyokon.
 
A villamosok éles sikolyát
a szél lódítá a nagy síkon át
és a budai ormokon.
 
A vad hideg a szíveket falá,
befútt a nőknek szoknyái alá,
hogy megborzongtak a csipők.
 
A szél, a szél, minden titkok ura,
kezébe minden puszta figura -
a szél, a nagy ripők.
 
Én mentem, mentem a Nagyköruton,
sötét fejemmel, mint egy teuton,
oly éhesen s vadul.
 
A fogaim közt szomjúság-fulánk.
A nőket néztem: ez itt mily nyulánk
és fürge, mint a nyúl.
 
És milyen telt és élveteg amaz!...
A sok kéjvágyó hős aszfalt-kamasz
mind sorra figyeli.
 
Mert nékik mindegy: légyen női hús!
Az ő szivüknek semmi sem gyanus -
száj kell, csókkal teli!
 
De nékem megvolt már a fantomom!
Őt énekeltem már a lantomon
s már átfolyt véremen:
 
Miléva, kihez taszított a vágy!
S a férfilélek ábrándokra vágy -
Ő kellett énnekem!
 
Ő kellett nékem, egyedül maga!
Szemének tikkadt fényű csillaga
épp úgy, mint kebele!
 
Simító keze úgy, mint karjai,
melyek között a vérét hallani!
S testének láz-bele!...
 
Ő kellett nékem jogtalan jogon,
fel-felsikoltó őrület-fokon,
e lélek és e test!
 
És ahogy mentem a Nagyköruton,
sötét fejemmel, mint egy teuton:
őt zúgta Budapest...
 
4
 
Mikor a férfi, akit a vágy megnyergelt,
megindul búsan, lehajtva fejét,
útjába akad minden, ami nem kell
s a szürke öröm ráönti tejét.
 
Így voltam én. Számat a vágy kimarta
és egy nőhöz húzott dús ösztönöm...
És száz nő is kínálta szomjas száját,
hogy csókjaimmal majd megöntözöm.
 
De nincs a férfivérnek egy atomja,
amely a hűtlenségben kéjt talál!
Amíg a hűség nem köti a testet,
az önsanyargatás oly szép halál!
 
Miléva teste volt mindég előttem,
vajvonalakkal rajzolt szűzi kép;
és elképzeltem őt az esti csöndben,
mikor ártatlan ágyába belép...
 
És elképzeltem ébren őt, meg alva,
meg fekve is, meg ülve, százszor én.
S a testem őrült táncra kényszeríté
a bírhatása, kínok éjjelén.
 
Ó, hányszor indult el kezem a mélybe,
hol átkozott csatornán forr a vér,
hogy önvelőm korbáccsal ösztönözve,
kergessem oda, hova el nem ér...
 
A szörnyű férfibűn pirítá arcom
és izmaimra ólomsúlyt rakott.
És önnön két kezemet meggyűlölve -
a vágy másnap új korbácsot kapott.
 
E korbács ott van minden férfiágyban,
kezébe veszi minden férfi azt.
És letagadni: gyávaság, hazugság
a pokolmélyben e halvány vigaszt!
 
5
 
Hullott a hó, fehéren állt a város,
mint egy menyasszony, aki megfagyott.
Megfenyegettem vágyó két kezemmel
a sok bezárt, függönyös ablakot.
 
És mint akit a tenger tág mezőjén
egy szemafornak lidérclángja von:
szaladva mentem el egy szürke házig
s felrohantam a lépcsőfokokon.
 
O ottan állt. És várt... Vajon reám várt?
El nem árulta, csak kezet adott.
S én: vad pióca teste száz nyílásán,
szívig kinyílva, némán álltam ott.
 
A kályhában a szén vörösen izzott
és ránkvetette ördögi szemét.
Egy kerevetre ült szendén Miléva
s a hó az ablakon át bezenélt.
 
Beszélni kezdtünk. Dadogón beszélni,
két testtel forgott a szobameleg.
És képzeletben egymáshoz tapadtak
a formák... a kis pelyhek... az erek...
 
És képzeletben átestünk a nászon -
Ó, képzelet, te vadszemű pribék!...
... Remegő térddel léptem ki az estbe
s kacagott rajtam a havas vidék...
 
6
 
Mi nagyobb kincs: a kényszerű szüzesség,
mely óvja magát, hogy kéjjé szülessék?
 
Avagy az érett, megnyitott kehely,
hol harmatos minden picinyke hely?...
 
Ki tudja ezt?... Csak annyit tudhatunk,
amennyi vágy-utat befuthatunk;
 
amennyi csók a lét fáin kacag. -
Miénk a sejtelem, a szín, a szag;
 
miénk a torkot fojtó szenvedély,
az alkonypírban kigyulladt kedély;
 
miénk a test, míg hozzá nem nyulunk,
míg árnyékától megbolondulunk...
 
És azután?... Jaj nékünk azután!
Száz jajveszékelés, panasz után
 
már nem miénk a test, amely köré
tüzet gyujtottunk! Mi vagyunk övé!
 
S mint télen havas cserjén a kökény,
úgy nő a vágy a nőnk szemöldökén:
 
fagyos, fanyar parancs, amely alatt
a férfi ólmos rabságban marad.
 
Még csókol, de a ködhályogon át
már feszítené roggyant derekát.
 
De nem lehet. De most már nem lehet!
Mert ravatallá lett a kerevet,
 
amely fölött a poklok mécse ég!
Ide torkoll a kezdet és a vég!
 
Így kezdődünk és így halunk halált!
Boldog, ki nyitott kehelyre talált!
 
De százszor boldog, ki vágyó szívét
zárt liljom szirmán szakíthatja szét!...
 
7
 
És minden este odavitt az út.
A zárt kehely mindjobban meglazúlt.
 
Gyüjtöttem csókját, mint pénzit a fösvény
s kinyílt a telt csipők között az ösvény,
 
ahol kezem remegve, félve járta
vadorzó útját a tilos határba.
 
Ó, országok országa: női test!
Nincs rajtad út, mely vinne egyenest.
 
Csak csupa rejtek, csupa kerülő.
És mind egy dús ligetben eltünő...
 
És csupa völgy és csupa meredély,
hol siklókon kúszik a szenvedély;
 
és hol kiszárnyal, hol meg elcsuszik,
és jaj néki, hogyha megalkuszik!
 
A vér csak körbe tart, míg jő a tőr
és víg sikollyal fölhasad a bőr.
 
S a rabnak tartott vér felszabadúl
a titkos, rejtett csatornák alúl.
 
És könnyön, kéjen hetykén tipor át,
a napvilágra hozva bíborát...
 
8
 
A gyilkos, aki éles tőrt szorongat
s öldöklő vágyat szíve rejtekén,
álarcot visel még a két kezén is -
ó, emberek, ily gyilkos voltam én!
 
Megbújva jártam feszült szomjúságom
zúgutcájában félve, remegőn,
hogy vad mohóságomnak ferde fénye
elömlik majd a vágyva vágyott nőn.
 
Az izmaim, mint hajókötelékek
az izgalomnak kövér habjain,
a pattanásig járomba szorulva -
testemhez nyomtam feldúlt karjaim.
 
És tőröm is volt. Tőr, amely nememnek
sokszor dicsőség s könnyű diadal,
de sokszor szégyen, melynek bús homályán
e dicsőségbe lelkünk belehal.
 
E tőrrel toldva, fénylő hatalomnak,
korlátlan úrnak érezzük magunk.
S vegyétek el e tőrt - és megbicsaklik
a térdünk s nyomban enged a nyakunk.
 
9
 
... Miléva ott ült. Fátylas lázzá bomlott
a folyós árnyú téli alkonyat.
Már akkor pecsét égett szűzi testén,
az ezerráncú dús szövet alatt.
 
Mint pecsét ég a halálraítélten,
mielőtt bakó érinti nyakát...
Odarántottam a plüss-ottománra -
sikoltott. És... odaadta magát.
 
Szegény szegényke! Reszketőn didergett
a csipkedíszes, síma gömbü térd,
melynek párnái közé férfivágynak
fekete körme még sohase fért.
 
S két karja, éles ívbe, mint a szablya
s a pelyhedző selyemhús kis hasán;
s két drága mellén a kéj tejszínhabja
mind elalélt a vágyam zord vasán.
 
A szűzi arc, torzultan és ziláltan,
a szűzi test, rángatva szégyenén...
Csak a sötét haj bomlott ki dicsően
a boldogság megrablott édenén.
 
És könnyű, csipkés vásznak összetépve,
mint lobogó, mit ronggyá dúlt a vész...
. . Ó, férfiak, tinéktek mit se mond ez!
Tinéktek egy hódítás az egész!
 
De nékem gyász volt. Gyász, melynek szövetjén
a szerelemnek könnyje szertefolyt.
S magával vitte gyémántját a vágynak,
melyet a vérnek sodra elrabolt.
 
S mély szánalmamból koporsót faragtam,
mert széles törzsű fa a szánalom.
S e koporsóba fektettem Milévát
s most temetem és gyenge szám dalol.
 
És azt dalolja: dédelgesd a vágyad,
de teljesültét meg ne add neki!
Mert, ó, az ember önmagát a vágyban
s a vágyat önmagában szereti!...

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi