Szenci Molnár Albert: XLIV. ZSOLTÁR
Könyörgése az Isten népének az megszabadúlásért.
Hallottuk, Isten, füleinkkel,
Azmit régenten cselekedtél,
Nekünk atyáink mondották,
Kik nagy dolgaidat látták,
Kezeddel az pogán népet |
Osztán más helyre vüd őket,
Holott ismét megszaporítád.
Mert nem ő fegyverek által lett,
Hogy ők megülték ez jó földet,
Nem az ő kezek, sem karjok
Volt nékik szabadítójok.
De te orcád tekintése |
Őket így megsegítette,
Mert őhozzájok volt jókedved.
Úr Isten, te vagy én királyom,
És az én teljes vigasságom,
Jákobnak küldd segedelmed,
Azmint régenten mívelted.
Általad ellenségünket |
És az mi gyűlölőinket
Az te nevedben letapodjuk.
Mert én nem bízom kézívemben,
Sem az én éles fegyveremben,
Az engem meg nem szabadít,
Ha az ellenség megszorít.
De te tartasz meg bennünket |
És az mi kergetőinket
Elveszted, és ejted szégyenben.
Azért az Istent magasztaljuk,
És szent nevét örökké áldjuk,
Mindennap dicsérvén őtet,
Hirdessük nagy kegyességét.
De minket te megvetöttél, |
Az hadba velünk nem jövél,
Hogy megtartottál volna épen.
Az ellenségtől elfuttattál,
És velünk nagy szégyent vallattál,
Minden marhánkat eldúlják,
Kik éltünket háborgatják,
Hogy minket ők megegyenek, |
Kik minket messze kergetnek
Az pogányok közibe széjjel.
Népedet te semminek tartád,
És őket csak ócsón eladád,
Igen kevésre böcsülléd,
Csaknem ingyen odavetéd.
Azt tőd, hogy mi ellenségink, |
Mindenfelől mi szomszédink
Minket nevetnek és csúfolnak.
Az pogányok példabeszédet,
Szólnak mirólunk nevetséget,
És mindenféle nemzetek
Csúfolván, fejekkel intnek.
Gyalázat, szitok szüntelen |
Úgyhogy nagy szégyenletemben,
Az én orcámat bé kell fednem.
Nagy sok szidalmat kell hallanom,
Ki miatt csak elszomorodom,
Midőn szemem előtt nézem
Bosszúálló ellenségem.
Mindezek esnek mirajtunk, |
Kötésed ellen nem járunk,
Mindenben engedünk tenéked.
Az mi szívünk nem fordul vissza,
De gondolatit rajtad tartja,
Az mi lábunk ki nem mozdol
Ösvényedről el nem hajol.
Mégis így büntetsz bennünket, |
És már mindenfelől minket
Halál árnyéka környéköze.
Ha elfeledtünk volna téged,
Meg sem gondoltuk volna neved,
Ha más Isten szolgálatra
Kezünket emeltük volna:
Nyilván nem tűrted volna el, |
Mert mindent látsz szemeiddel,
Minden szívnek előtted titka.
De mi teérötted naponkint
Öldöztetünk ez világ szerint,
Miként az ártatlan juhok,
Kik az mészárszékre valók.
Kelj föl azért, mit aluszol? |
Támadj föl és hatalmadból
Ments ki minket ez nagy ínségből.
Miért fordítod el szemedet,
Mire rejted el szent szinedet,
Minket miért felejtesz el,
Nem gondolsz-é ínségünkkel?
Lelkünk és minden életünk |
Az mi hasunk és mi bélünk
Már szintén az földhöz ragadott.
Kelj föl azért és ótalmazz meg,
Irgalmasságod szerint tarts meg,
És az te kegyességedből
Ments ki minden ínségünkből.