Tompa Mihály: VIRÁGREGE.
VIRÁGREGE.
Gonddal ápolt kerti ágyban
Két virág állt egymás mellett;
Azt kevéllyé tette ékes
Szirma és a karcsu termet;
Ezt övedzi egyszerűség,
Ajkán csókot nem szed a
Kert kalandozó lepéje,
Ez a kisded rezeda!
Két virág állt egymás mellett;
Azt kevéllyé tette ékes
Szirma és a karcsu termet;
Ezt övedzi egyszerűség,
Ajkán csókot nem szed a
Kert kalandozó lepéje,
Ez a kisded rezeda!
És szól büszkén amaz, a szép:
Mért vonulsz így ide mellém?
Tán szinetlen, árva voltod
Szépségemmel hogy emelném!?
Ah szegény gyom, menj el innét!
A sövény alatt helyed, -
Kellemem csak árt neked, ha
Összemér a szem veled!
Mért vonulsz így ide mellém?
Tán szinetlen, árva voltod
Szépségemmel hogy emelném!?
Ah szegény gyom, menj el innét!
A sövény alatt helyed, -
Kellemem csak árt neked, ha
Összemér a szem veled!
Mig ekkép szólt, - s rezedácskát
Bántá a szó, melyet mondott:
Nő az árnyék, hűsül a lég,
S harmat lep be füvet, lombot;
Hazasiet a madárka, -
Eljön és elmén az est;
Majd az éj a földön mindent
Egy, sötétlő szinre fest.
Bántá a szó, melyet mondott:
Nő az árnyék, hűsül a lég,
S harmat lep be füvet, lombot;
Hazasiet a madárka, -
Eljön és elmén az est;
Majd az éj a földön mindent
Egy, sötétlő szinre fest.
Ki jár még a kerti úton
Fel s alá a csendes éjben?
Kertészlánykát, szép menyasszonyt
Édes bánat tartja ébren:
Virágitól, kiket ápolt,
Holnap végkép elszakad...
Azért tartja köztök ébren
Ez a fájó gondolat.
Fel s alá a csendes éjben?
Kertészlánykát, szép menyasszonyt
Édes bánat tartja ébren:
Virágitól, kiket ápolt,
Holnap végkép elszakad...
Azért tartja köztök ébren
Ez a fájó gondolat.
Elfedett az éj, virágim!
Mégis tudlak, mégis látlak!
Felém búsan hajladoztok,
Liliomok, rózsaágak!
És az édes bűvös illat,
Mely bucsúkép rám lehel:
Jácint, szegfű s rezedák, hű
Kelyhetekből terjed el.
Mégis tudlak, mégis látlak!
Felém búsan hajladoztok,
Liliomok, rózsaágak!
És az édes bűvös illat,
Mely bucsúkép rám lehel:
Jácint, szegfű s rezedák, hű
Kelyhetekből terjed el.
Uj, uj keccsel gazdagulva,
Későn légyen hervadástok!
Édes lesz a messzeségből
Visszagondolhatni rátok!
Ti adátok életemnek
Boldogságot, örömet!
S koszorumban kisérőül
Csupán egy-két szál követ!
Későn légyen hervadástok!
Édes lesz a messzeségből
Visszagondolhatni rátok!
Ti adátok életemnek
Boldogságot, örömet!
S koszorumban kisérőül
Csupán egy-két szál követ!
Hallja a kevély virág ezt,
És mit olyan mélyen fájlal:
Hogy csak őt feledte a lány,
Nem emlitvén más virággal!
S reggel, szégyen- és haragtól
Színe halvány, kelyhe dúlt:
Rózsa-, liliom- s rezedából
Köt a mátka koszorút!
És mit olyan mélyen fájlal:
Hogy csak őt feledte a lány,
Nem emlitvén más virággal!
S reggel, szégyen- és haragtól
Színe halvány, kelyhe dúlt:
Rózsa-, liliom- s rezedából
Köt a mátka koszorút!
Ki bálványa volt magának,
- Mást körülte föl se vévén -
E mellőzés mély sebet vág
A virágon s büszkeségén;
Ingerült és zúgolódik,
Mint a sértett gőg szokott,
Végre a zajgással, ilyen
Feddő szóra ád okot:
- Mást körülte föl se vévén -
E mellőzés mély sebet vág
A virágon s büszkeségén;
Ingerült és zúgolódik,
Mint a sértett gőg szokott,
Végre a zajgással, ilyen
Feddő szóra ád okot:
Mely rajtad nyil, szirmod ékes,
Hanem ez csak külső érdem;
Illatod nincs! - s nagyra vágynál
A virágok seregében?!
Azért, hogy nincs dús virága,
Színe hamvas, színe zöld:
Zsálya, izsóp, rozmarinnak
A földig hajtsd büszke főd!
Hanem ez csak külső érdem;
Illatod nincs! - s nagyra vágynál
A virágok seregében?!
Azért, hogy nincs dús virága,
Színe hamvas, színe zöld:
Zsálya, izsóp, rozmarinnak
A földig hajtsd büszke főd!
A virágnak lelke: illat,
Mely szabadon árad széjjel,
Mig rabúl a földhöz kötve
Szirom és lomb, gyökerével!
Szirom és lomb hervadandó...!
S az a virág alig élt,
Melynek meg nem hosszabbítja
A jó illat életét!
Mely szabadon árad széjjel,
Mig rabúl a földhöz kötve
Szirom és lomb, gyökerével!
Szirom és lomb hervadandó...!
S az a virág alig élt,
Melynek meg nem hosszabbítja
A jó illat életét!
A virág a feddő szóra
Még búsabb lesz, nincs mit várjon...
Oldalán a nyiló rózsák
Függnek vékony inda-szálon;
S ha illetik, megtartóját
Széjjel-rugva eleve, -
Nem vágy élni, szaporodni, -
Ne nyulj hozzám a neve.
Még búsabb lesz, nincs mit várjon...
Oldalán a nyiló rózsák
Függnek vékony inda-szálon;
S ha illetik, megtartóját
Széjjel-rugva eleve, -
Nem vágy élni, szaporodni, -
Ne nyulj hozzám a neve.
Csak az ágyak szélén állong
A virágok dus kertében;
Most is hallja a kemény szót:
Külső szépség nem nagy érdem!
Fejed mályva s rezedának
A földig meghajthatod!
Mert mit ér a dús szin rajtad,
Ha hiányzik illatod!?
A virágok dus kertében;
Most is hallja a kemény szót:
Külső szépség nem nagy érdem!
Fejed mályva s rezedának
A földig meghajthatod!
Mert mit ér a dús szin rajtad,
Ha hiányzik illatod!?
