Tóth Árpád: TETEMREHÍVÁS
Elnehezedik a szivem -
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt -
S én fölemelem arcomat,
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa...