Tóth Árpád: A RÉSZEG HAJÓ
A RÉSZEG HAJÓ
Arthur Rimbaud
Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás, rézbőrü raj közt céltáblául sziszegtek
Bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás, rézbőrü raj közt céltáblául sziszegtek
Bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.
De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol,
Alighogy véget ért a parti furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol,
Alighogy véget ért a parti furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
És tél jött, szörnyü zaj közt, s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!
Csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!
Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?
Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon,
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztult rólam, és levált a kormány s horgony.
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon,
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztult rólam, és levált a kormány s horgony.
Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillag csorog és béke,
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,
Költészetében, melybe csillag csorog és béke,
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,
Mert kékes színüket átfesti drága mámor,
S ringatja enyhe rengés a rézszin nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán forr,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak.
S ringatja enyhe rengés a rézszin nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán forr,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak.
S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.
Láttam süllyedt napot, vad titokkal befolyva,
Míg olvadt messziségek violája ragyog,
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna:
Messzire elhörgő zajt, s mely reszket és gagyog.
Míg olvadt messziségek violája ragyog,
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna:
Messzire elhörgő zajt, s mely reszket és gagyog.
S vakító hócsucsokról álmodtam zöldszin éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: ízes áram a mélyben,
S mentem vele, s a sárga s kék foszfor énekelt,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: ízes áram a mélyben,
S mentem vele, s a sárga s kék foszfor énekelt,
És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz, és orrom elsodorja.
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz, és orrom elsodorja.
S találtam tengeren túl s alul a horizonton
Párduc-szem fényü és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.
Párduc-szem fényü és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.
Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyü hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás,
S enyhülni bús szagú, vén, görbe fákra kúsznak.
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás,
S enyhülni bús szagú, vén, görbe fákra kúsznak.
S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték,
S olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.
Halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték,
S olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.
S olykor a minden tájnak unottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog,
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony,
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog,
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony,
S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam, s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve, aludni még alább...
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam, s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve, aludni még alább...
Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.
Ím bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül,
Utam kaput az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül
Ízes nap-cafatot s nyálas, nyúlós azúrt!
Utam kaput az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül
Ízes nap-cafatot s nyálas, nyúlós azúrt!
Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapult
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapult
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.
Óh, én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol:
Megvetlek Európa! unt gátú, ócska föld!
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol:
Megvetlek Európa! unt gátú, ócska föld!
Ím én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapuja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!
Hol már a mámoros menny örök kapuja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!
De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte!
S kegyetlen volt a hold, és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe,
Bár megszakadna már, s benyelné már a hab!
S kegyetlen volt a hold, és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe,
Bár megszakadna már, s benyelné már a hab!
Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban,
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban,
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...
Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,
S hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután...
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,
S hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután...
