Vörösmarty Mihály: (HÁBOROG A TENGER. . .)
(HÁBOROG A TENGER. . .)
Háborog a tenger, nagy szél forgatja gödrében,
Szűnete nincs, mert ím nem szűnik üvölteni tágas
Torkából Fülesünk, Balogh, ordítása szelet fú,
S hálátlan tűzzel Magyarokra buzogja fekélyét.
Tí jeles árnyékok, védangyali drága Hazánknak,
Kik Honnunk ügyiért itthon tanakodva, vagy a harc
Dúlva nyögő mérgét szenvedve halálra bukátok,
Súgalljátok im e korcsnak szívébe figyelmét
Intésemnek, milyet előbb meghallani nem mert,
Hogy foganatja után szavaimnak Léthe tavánál
Szédelgő ítélete jobb rámára vonódjon.
Vagy Te, Atillának szolgája, ki hajdan az elmés
Rajnist a plundrák ellen bosszúra hevítéd,
Jőj és ostorodat magyarán suhogatva szemébe
Üss e vaknak, hogy a hályog lefeszűljön azonról,
És ha nem használ ez, piszkáld a nyéllel is őtet.
Jersze keressük fel tárgyunk fő titkait; - így szólsz:
"Most kezdtek magyarúl olvasni szegények? holottan
Már minden rendű, idegen nyelvekre szegődött?
Nincs Magyar, aki Hazánk nyelvét tudományra vezetné,
S nincs, amit magyar írásból ki lehetne tanúlni,
Hát minek olvassunk, minek a könyv, mely Magyarúl van?"
Hallatlan dolog ez! Te nyugatra tekíntesz, o álnok,
Amikoron Keleten boldog tűz osztja sugárit.
A tavasz elhervadt már és azt télre varázslád,
Roszra mutat szíved, s a jót is roszra itéli.
Már neked alkonyodik csakugyan, mert hogyha eszeddel
Bírnál, s a maszlag nem volna agyadba vegyítve,
Tám jobban szólnál, s nem alajtnád ködnek az égést.
Engednék, ha lehetne, de lásd hazugúl szólt nyelved azokról,
Akik most élnek s a múlt században valának.
Régi vitézínkről mondhattad volna, hogy ők még
Ami időn szűkűlt honnyokból Férfi Balamber
Nyomdokin e boldog térségre kerűltenek, ádáz
Dúlás közt nem forgatták a könyveket. Árpád
Vérengző lovagit sem vonzá a Tudományra
A dühös háborgás, buzgány volt, s életetoltó
Dárda kezökben, bogláros paripájik omoltak
Bátor gőggel az ellenség vad népire; oh de
Nem volt ilyen otromba egy is, hogy eladja Hazáját!
Hát még sincs könyvünk? - térj meg, nagy örömmel ajánlok,
Hogy még nem leltél eddig, nem volt ügyed arra,
Ezt mondom, s ez okért igazat nem szólhata nyelved.
De minek e szavaim - mondjunk mást. Égig emelted
A Német Hanzok, Tót Jankok könyveit: hinném
Szívesen, ámde Te azt mástól hallottad, utánna
Mondod s nem magadé, amit szólsz, mert ha Te józan
Könyveket olvasnál, tudnál érezni azokként,
Színt olyan nemesen szólnál. - De Te csak fecsegéssel
Töltöd idődet, azért nincs semmi haszonra ez élted.
Élni ledér hereként, számot szaporítani jöttél
E szép fényre? pirúlj buta tagja Hazánknak.
Végre imígy szóltál: ökör a Magyar, oh Te! - ne így szólj,
Mondd inkább: ökör a Balogh a Magyarok közt.
Szűnete nincs, mert ím nem szűnik üvölteni tágas
Torkából Fülesünk, Balogh, ordítása szelet fú,
S hálátlan tűzzel Magyarokra buzogja fekélyét.
Tí jeles árnyékok, védangyali drága Hazánknak,
Kik Honnunk ügyiért itthon tanakodva, vagy a harc
Dúlva nyögő mérgét szenvedve halálra bukátok,
Súgalljátok im e korcsnak szívébe figyelmét
Intésemnek, milyet előbb meghallani nem mert,
Hogy foganatja után szavaimnak Léthe tavánál
Szédelgő ítélete jobb rámára vonódjon.
Vagy Te, Atillának szolgája, ki hajdan az elmés
Rajnist a plundrák ellen bosszúra hevítéd,
Jőj és ostorodat magyarán suhogatva szemébe
Üss e vaknak, hogy a hályog lefeszűljön azonról,
És ha nem használ ez, piszkáld a nyéllel is őtet.
Jersze keressük fel tárgyunk fő titkait; - így szólsz:
"Most kezdtek magyarúl olvasni szegények? holottan
Már minden rendű, idegen nyelvekre szegődött?
Nincs Magyar, aki Hazánk nyelvét tudományra vezetné,
S nincs, amit magyar írásból ki lehetne tanúlni,
Hát minek olvassunk, minek a könyv, mely Magyarúl van?"
Hallatlan dolog ez! Te nyugatra tekíntesz, o álnok,
Amikoron Keleten boldog tűz osztja sugárit.
A tavasz elhervadt már és azt télre varázslád,
Roszra mutat szíved, s a jót is roszra itéli.
Már neked alkonyodik csakugyan, mert hogyha eszeddel
Bírnál, s a maszlag nem volna agyadba vegyítve,
Tám jobban szólnál, s nem alajtnád ködnek az égést.
Engednék, ha lehetne, de lásd hazugúl szólt nyelved azokról,
Akik most élnek s a múlt században valának.
Régi vitézínkről mondhattad volna, hogy ők még
Ami időn szűkűlt honnyokból Férfi Balamber
Nyomdokin e boldog térségre kerűltenek, ádáz
Dúlás közt nem forgatták a könyveket. Árpád
Vérengző lovagit sem vonzá a Tudományra
A dühös háborgás, buzgány volt, s életetoltó
Dárda kezökben, bogláros paripájik omoltak
Bátor gőggel az ellenség vad népire; oh de
Nem volt ilyen otromba egy is, hogy eladja Hazáját!
Hát még sincs könyvünk? - térj meg, nagy örömmel ajánlok,
Hogy még nem leltél eddig, nem volt ügyed arra,
Ezt mondom, s ez okért igazat nem szólhata nyelved.
De minek e szavaim - mondjunk mást. Égig emelted
A Német Hanzok, Tót Jankok könyveit: hinném
Szívesen, ámde Te azt mástól hallottad, utánna
Mondod s nem magadé, amit szólsz, mert ha Te józan
Könyveket olvasnál, tudnál érezni azokként,
Színt olyan nemesen szólnál. - De Te csak fecsegéssel
Töltöd idődet, azért nincs semmi haszonra ez élted.
Élni ledér hereként, számot szaporítani jöttél
E szép fényre? pirúlj buta tagja Hazánknak.
Végre imígy szóltál: ökör a Magyar, oh Te! - ne így szólj,
Mondd inkább: ökör a Balogh a Magyarok közt.
Pest, 1819
