Vörösmarty Mihály: A GYÖTRŐDŐ
A GYÖTRŐDŐ
Hajt keservem, hajt az ínség,
Dúl belűl a nyugtalanság,
| Hegyről völgyre tévedek, |
| És kivűl a vad szelek. |
"Haj! hová mégy" így kiált föl
"Hasztalan jársz: nem találhatsz
| Bennem egy bús gondolat: |
| Életedben jó utat, |
Nem találod a valóság
Melyet hímezett öléből
| Száraz útján kincsedet |
| Véled a remény szedet." |
Hah! miként dúl ez szivemben,
Bennem ez minden kivántat
| Mint emészt ez engemet! |
| És vidúlást eltemet. |
Itt bolyongok elborúlva
Itt, hol a fű mind kisült már
| Egy kopár domb tetején, |
| E terült sír fenekén. |
Vad dühével és zajával
Zápor omlik, csapkod, és már
| Nem riaszt a fergeteg; |
| Szinte mindenem remeg; |
Én bolyongok: a levelkék
Vagy tövétől elszakadván
| Hullnak, a cserág suhog, |
| A derékfa csikorog. |
Én csak andalgok. - Ha ismét
S fonnyadozva földbe száll a
| Eljövend az ősz dere, |
| Nyári tájak kelleme; |
Oh talán széthordja addig
És magam sem, más sem érzi
| A futó szél poromat, |
| Olthatatlan kínomat. |
Börzsöny, 1820
