Vörösmarty Mihály: BERZSENYI EMLÉKE
BERZSENYI EMLÉKE
"Nem kérem, oh sors! kincseidet, nem az
Uralkodó kényt és ijedelmeit,
Uralkodó kényt és ijedelmeit,
| Sem harci pályán a megöltek |
| Véreivel ragyogó szerencsét: |
Gond és irígység mostoha tárgyait.
Csak ami keblem mélyeiben buzog,
Csak ami keblem mélyeiben buzog,
| Csak amit elmém tiszta lapján |
| Írva hagyott az örök teremtés, |
Oh adj nekem szót, édeset és erőst,
Azt szűvarázsló hangba kiönteni:
Azt szűvarázsló hangba kiönteni:
| A dal hatalmát add nekem, sors! |
| S megfizetél ez egy életemre." |
Így esdekelt a lángkebelű fiú;
S mit kért, megadták dúsan az égiek:
S mit kért, megadták dúsan az égiek:
| Szózatja harsány s áradatként |
| Elragadó leve zengeménye. |
Dallott szerelmet, dalla szelíd panaszt,
S megédesűlt a fájdalom ajkain;
S megédesűlt a fájdalom ajkain;
| Dalt zenge a muló örömnek |
| S az maradóbb s magasabb öröm lőn. |
Az ihletettnek ajkairól dicsőn
Kelt a merész dal, meghaladá porát
Kelt a merész dal, meghaladá porát
| A lomha földnek s fellegen túl |
| A napot és nap urát köszönté. |
Ég, föld lebegtek a dalok árjain;
Feltűnt az élet s minden alakjai,
Feltűnt az élet s minden alakjai,
| S a nagy jövendő fátyolában |
| Rémületes temető világa. |
S mily lelkesítő hangja emelkedék
Hozzád, te féltett s hőn szeretett haza,
Hozzád, te féltett s hőn szeretett haza,
| Midőn királyi homlokodnak |
| Vészbe merűlt koronája ingott! |
Hány hű fiadnak zenge magasztalást,
A hívek és jók tapsai közt: mig az
A hívek és jók tapsai közt: mig az
| Ál szív ijedve visszadöbbent |
| S a kifajúlt cudarok dagálya |
Megszégyenűlt a honfierény előtt.
S ő e daloknak lélekadó ura,
S ő e daloknak lélekadó ura,
| Mint aki végzé alkotását |
| Egy kicsi bár, de nemesb világnak, |
Megnyúgodott a fáradozás után;
Megérte, amit ritka szerencse ád:
Megérte, amit ritka szerencse ád:
| Évülhetetlen ifjuságát |
| Műveiben örökűlt eszének. |
Most síri éjfél leplezi a jelest;
De a setétlő bús ravatal fölött
De a setétlő bús ravatal fölött
| A halhatatlanság füzére |
| Sorsot, időt mosolyogva fénylik. |
1837. január 1.
