Vörösmarty Mihály: KEMÉNY SIMON

Full text search

KEMÉNY SIMON
 
1
 
A kém
 
Gyilkos haraggal tört utat,
S fut lesbe csalt Hunyad;
De társa vesztett harcmezőn,
A püspök elmaradt.
 
Erdélynek, oh Maros! vized
Gonosz vendéget hoz:
Szent-Imre lejtős oldalán
Mezet bég sátoroz.
 
S Mezet bég szörnyü sátorát
Nem ékesíti hold:
Ormán a püspök szent feje
S egy véres dárda volt.
 
Körűle tenger zagyva nép,
Szilaj gyönyör szivén;
De benn tanács ül, a magyar
Romlását esküvén.
 
Végzésök: "Essék Hunyadi!
S Erdély utána kél:
Erdély lesz megdőlt nagy fián
A vérző szemfedél!
 
Ötezren, ismert bajnokok
Csak rá vadásszanak;
Mióta harc van, ily nemes
Vadat nem fogtanak.
 
Jutalmok halva török üdv,
A húri-lakta menny;
Mig élnek, Erdély kincsei
S hir minden nyelveken."
 
S idézve szög Hafiz belép,
Halvány, beteg legény;
Levert ifjúság bágyadoz
Meghajlott termetén.
 
Fölnéz; de gyorsan elhaló
Szemlángja tétováz:
Boldogtalant olyannyira
Kinozza testi láz.
 
Majd szólni kezd s így rebegi
Fáradtan szózatit:
"Kivántad, oh kegyelmes úr!
Leírnom Hunyadit?
 
Leírom őt s a gyermek is
Ráismer szóm után:
Rab voltam nála évekig,
Szolgáltam udvarán."
 
S lefesti arcát, termetét,
És szürke ménlovát,
Melyen vezérli hadait
Véren, halálon át;
 
A fegyvert, mellyel karja sujt,
A hollót paizsán,
S mind, ami rajta feltünik,
Rettentő a csatán.
 
De nemcsak arcát, termetét,
De nemcsak ménlovát,
Lángszózatokkal írja le
A ritka hőst magát;
 
Villám gyanánt mint terjed el
Nagy lelke táborán;
Mint jár előtte rettenet,
Pusztúlás nyomdokán;
 
Szemének harci őrtüzén
Mint gyúlnak ezerek;
Ha szól, szívrázó hangjain
Mint éled a sereg.
 
Majd fővezér, majd közvitéz,
Rengetve buzogányt,
Mint öldököl, mint veszti el,
Kiket halálra szánt;
 
A nemzet mint lesz általa
Egy szívvé, nagy s merész;
Mely a csatákra feldobog,
Mely élni, halni kész.
 
S megy, mint lerontó zivatar,
A kis, de bátor had;
Közöttök a harc istene,
S ez isten ő, Hunyad!
 
S amint Hafiz így közre szól
S mindinkább lángba jő,
Feléled elhalt ízein
A vele szült erő.
 
Kinyúlnak izmos tagjai
A hallgatók felett,
S betölti szálas termete
A sátorszegletet.
 
Harsogva zeng, mint hadi kürt,
A szózat ajkirúl;
Szemében rémvilág lobog,
És arca felpirúl.
 
S Mezet bég sápadt, mint halál,
Merően néz körűl,
S egy bátor arcot nem talál
Oly sok vitéz közűl!
 
De mind, ki látta Hunyadit
Dúló hadrend előtt,
Döbbenve ismer rá: Hafiz
Oly hűn rajzolta őt.
 
Majd kór Hafiz felé lövel
Gyanús pillantatot;
De ő a nagy sereg között
Többé nem láttatott.
 
A hegytetőre vágya fel
Enyh s tiszta lég után.
Felment, s fej nélkül ott lelék
Jövő nap hajnalán.
 
Őt vélte mindenik; de ő
Nem volt a fejtelen;
Utána csúszván Ali Kurd
Ráismert egy jelen.
 
S dühös csatától zenge fel
A puszta rengeteg:
Két ellenséges ismerős
Halálra küzdtenek.
 
És Kurdot ő gyilkolta meg,
Kurd a vér-fedte holt:
Az ál Hafiz, magyar fiú,
Hunyadnak kéme volt.
 
2
 
Kemény háza
 
Mely ritka szerencse,
Mely isteni kéz
Áldott meg örömmel,
Oh ifju vitéz!
Tisztelve dicsőnek
Ismére hazád,
S most ős lakod éden,
Mely kéjeket ád.
Tündökletes arccal
Szép hölgy jön eléd,
És hoz puha karján
Egy kis csemetét.
A nő maga gyöngyház,
És gyöngy a fiú.
Boldog szerelemnek
Mily szép koszorú!
"Nem hal ki tehát
A bajnokok ága,
Bár harc mezején
Elhulla virága,
Sok hősi Kemény.
Irtózatosan
Fenntartja magát
Új sarjaiban
A régi család."
 
Hő érzelem árja fogadja Keményt,
A harcokon honnit a honn jövevényt,
S keblére, csatái sebeinek irúl,
Hölgyével egy ég magas üdve borúl.
És csendes a ház, az örömteli lak,
Távolba nem érik a harci nyilak;
Kőszirtok örök tövü szálainál,
Elzárva, fedezve, magányosan áll.
Mormolva köszönti a bérci sió,
Zúgása szelíd nyugalomra hivó,
S míg rengetegin zivatar rohan át,
Rá védve tekint le az agg Retyezát.
S ő ott a gyönyör teli kútfejinél,
Mint férj s atya mennyire boldogan él!
 
Mért mégis az arcon e néma ború,
Felhői között mire érik a bú?
Lelkére mi rémletek árnya vonúl,
Hogy felriad álmai karjaiból?
Mért hölgye szelíd ölelése helyett
Nyujt durva vitéznek orozva kezet,
S hozzája titokteli éjfeleken
Véralku felett tanakodni megyen?
Oh szent haza! érted ez aggodalom,
Mely nem hagy örűlni a szűz karokon:
Éretted az égiek asztalitól,
Hol szüntelen örömek éneke szól,
Szent isten imádatos arca elől,
Bár ülne sugárai jobbja felől,
Fölkelne a honfi s dicső nevedért
Eljőne csatáidon ontani vért.
S esküdve az alku az égbe megyen:
Nagy Hunyadi bajnoki címeiben
Fog küzdve kiállni a síkra Kemény,
S vagy győzni vagy esni a hír mezején.
 
3
 
Az ütközet
 
Ompolynak árjai vérben hempelygenek,
Csatázva partjain huzódik két sereg.
Egyik hazát hagyott, hogy dúljon idegent,
Másik belföldi had s csatái tárgya szent.
Eljöttek oldani rabláncra vert rokont,
Szivökben a boszút hordván s a drága hont.
S tovább tovább megyen téren, tetőn a had,
Holtakkal hintve a virító tájakat.
Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög;
Ott egy zászló körűl küzd számtalan török.
A hollós pajzsu hős szemközt s székelfiak,
S vad ellenségeik sok ezren hullanak;
De új ezer fedi a véres harchelyet,
S tovább tovább dühöng az ádáz ütközet.
 
Most egy merész lovag tajtékzó paripán
Száguld a hős felé, átkot s dühöt fuván:
"Így, gyilkos Hunyadi, nyitom meg szívedet;
Miattad ősz apám a varjak étke lett."
S egyszersmind elröpűl a dárda keziből:
A hős jobban talált s ő szörnyet halva dől.
Majd jő egy óriás; halálfej címere,
Jelűl, hogy halni kész, ha nem győz fegyvere.
Hogy nemcsak nézni jött kitűnik termetén:
Borzasztó látni őt a vértől feketén.
S nem szól, de buzogányt forgat halálosan
S a hollós hős előtt két bajnok ölve van.
Már fennyen cseng vasa a hollós paizson
S örömsivalkodás zeng a vad ajkakon;
De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull;
Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl.
S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál:
A hollós vértü hős párjára nem talál.
 
S amint tovább-tovább zajong az ütközet
S mindinkább hull a nép az őri hegy felett,
Im újra sor nyilik, s szép mint a nap fia,
Előszáguld heven egy ifu dalia.
Bámúlva néz körűl, a hős előtt megáll
S kezében meghajol a zászlós kopjaszál.
"S régóta - így beszél - kereslek, oh Hunyad,
Jó sorsom engedi meglátnom arcodat.
S látom véres kezed munkáit: iszonyúk!
Tanúim, hogy te vagy, s hogy a hír nem hazug.
De hogy nem rettegem kezedtől a halált:
Im vedd, s ha úgy lehet, kerűld e kopjaszált."
S egyszersmind nekihajt a két hős könnyedén:
A hollós hős alatt átszúrván dől a mén;
De Ferhád elesik, szivében kelevész,
S fölötte áll setét pajzsával a vitéz.
S szól: "Hős fiú, korán enyészik életed.
Mondd meg, kinek hagyod átadnom fegyvered?"
Ferhád nem válaszol, de szól hörögve még:
"Mezet bég, jó apám! intettél, nem hivék.
Eljöttem vakmerő meglátni Hunyadit,
S többé nem látom ah honom határait!"
S Mezet bég ott leli lélektelen fiát,
S keblén kétségbesés lángtőre nyilal át.
De hősileg felejt fájdalmat és halált,
Buzdítva vág elé s harsogva felkiált:
"Most, most van alkalom Hunyadra rontanunk.
Erdély mienk, ma van a legdicsőbb napunk.
Most, rajta ozmanok! fel zászlót s kardokat.
Halállal en fiam dicsően tárt utat!"
Igy szól s félszáz ezer ordít s rohan vele;
A székel fut; kevés, kit kard nem sujta le,
S vérében ott a hős a hollós paizs alatt,
Ajkán s szivén haza a végső gondolat.
S Mezet bég felkiált:" Mienk a diadal!
Erdélynek napja húnyt Hunyad csatáival."
 
S már indúl végzeni a meghajolt csatát,
S szaguldva vezeti vérszomjuzó hadát.
Már szerteszét rabol s pusztít török, tatár,
S csak egy magyar ha áll, mely még csatára vár;
De ez bizton halad, nem enged semmi tért,
S fenn zengi: Hunyadi! s mindnyájan Hunyadért!
S Hunyadra csakhamar ráismer a török,
Amerre kardja vág, szózatja mennydörög.
Mint villám terjed el nagy lelke táborán:
Előtte rettenet, halál van nyomdokán.
S dicsően győzni száll a kis, de bátor had,
Velök harc istene, s ez isten ő, Hunyad!
Mezet bég véresen borítja a mezőt,
Fiával itt talál nem díszes temetőt.
Gyérülten omlanak vert hatvanezrei:
Őket téren, tetőn magyar had kergeti.
De ott fekszik Kemény a hollós vért alatt:
E nagy, dicső napért ő volt az áldozat.
 
4
 
A sír
 
Elmúlt a harc, a hon szabad;
Sírjában a hős ott szunyad
Az ádáz nap után.
Felette ifju hölgye van
Setét hajának gyásziban;
Oly szép, oly halovány.
 
Fájdalma szókra nem fakad:
Tőr benne minden gondolat,
Az érzemény halál.
Bújával semmi föl nem ér,
Csak ami nincs, a vesztett férj
A por lakóinál.
 
Elmúlt a harc, a hon szabad:
Vezéri díszében Hunyad
És bajnok társai
A sírhoz jőnek komoran,
A harc setét ruháiban
Végbúcsút mondani.
 
"Helyettem, óh nemes barát,
Elestél, s mentve lőn hazád.
Dicsőn és szabadon,
Ha él, virágzik nemzeted,
Az véren váltott érdemed:
Örök hír hamvadon!
 
Vedd ím vezéri díszemet,
Melyet jelessé tőn kezed,
Vedd esküm zálogúl,
Hogy e hon - és e nemzetért
Ontok pogányban annyi vért,
Míg holda elborúl."
 
Szólt, s minden szónak hangiban
Törökjaj s harc dörgése van
S nem gyáva fájdalom.
Majd meghajolt a sír fölé,
A zászlót, pajzsot föltevé
S kidíszlett a halom.
 
Utána mind a bajnokok
Lerakják sorra paizsok
S kél zordon ravatal,
Setét kopjákkal lobogó,
Tört fegyvereknek villogó
Rémes pompáival.
 
S miként jött, vissza komorúl
Huzódik a had s elvonúl
A mélyebb gyász elől:
A bús hölgy még ott térdepel;
Őt semmi zaj nem kelti fel
Nehéz gyötrelmiből.
 
"Dicső volt ő hajh! s odavan!
Oly ifjú még, most szótalan,
Oly hű volt, most hideg."
Ez, amit a hölgy nem feled,
Ez, amit vissza nem vehet,
S fájdalma rengeteg.
 
Ott csügg a síron egyedűl
Gyászfűzként, melynek mélyen űl
A földben gyökere.
Ott hullnak néma könyei,
S szivét mindinkább vérezi
A gyilkoló csere.
 
Elmúlt a harc, a hon szabad
S kiket bilincsre vert a had,
Veszendő honiak,
Nő, gyermek, ifjú s agg öreg,
Egy tízezernyi nagy sereg,
Most visszaszállanak.
 
Kiket barátság, szerelem
Kötött s ért búcsú-gyötrelem,
Kétszerte kedvesek,
Most újra egymást ölelik,
Egymásnak arcán könyeik
Ragyogva ömlenek.
 
S Erdélynek völgyén, halmain
A tízezernek ajkain
Felzeng a háladal.
Fel a magas mennyekre hat,
Betölti a mély sírokat
Megrázó hangival.
 
"Igen! mindünkért halt meg ő!"
Szól illetődve most a nő
S a sírról felriad:
"Örűljön, aki mentve lőn,
Áldás a sírban pihenőn:
Erdély megint szabad.
 
Ne lássa senki gyászomon,
Midőn derűre vált a hon,
Hogy még van fájdalom:
De titkon én e gyászomat,
Míg fájdalomtól megszakad,
Szivemben hordozom."
 
1835

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi