Az ellenreformáció
Az ellenreformáció
A reformáció terjedését az oszmán hódítás következtében megbomlott katolikus egyház s az Oláh Miklós esztergomi érsek (1553-1568) által először 1561-ben behívott jezsuiták nem tudták megakadályozni. A katolikus vallás visszaszorulását mutatta, hogy számos püspöki szék üresen állott. Erdélyben 1542 óta nem működött katolikus püspök, 1556-ban pedig a püspökség jószágait állami célokra foglalták le. Az Oláh örökébe lépő Verancsics Antal (1569-1573) után az esztergomi érseki szék is évtizedekig üresen állott. Nem járt sikerrel a jezsuiták első missziója sem, s a rendház hatéves működés után feloszlott. Erdélyben a jezsuiták 1579-ben jelentek meg először, de az erdélyi országgyűlés már 1588-ban kiutasította őket. Bár Báthory Zsigmond fejedelem (1586-1601) ismét behívta őket, 1602-ben ismét kénytelenek voltak elhagyni Erdélyt.
A katolicizmus újbóli megerősödése mindenekelőtt Pázmány Péter esztergomi érsek (1616-1637) és Eszterházy Miklós nádor (1625-1645) tevékenységének köszönhető. Pázmány prédikációival, hitvitázó irataival, iskolaszervező tevékenységével, Eszterházy pedig barokk stílusú templomok és zarándokhelyek építésével segítette elő a római katolikus vallás térnyerését. Személyes példájukat a század második felében számos főúr követte, aminek köszönhetően mintegy harminc főnemesi család rekatolizált. Pázmány nem minden alap nélkül állította, hogy ő még egy protestáns Magyarországon született, de katolikusban fog meghalni. Halálakor a nyugati országrészben már alig voltak protestáns főnemesek. A reformáció hajdani támogatói, a Nádasdyak, Thurzók, Forgáchok, Batthyányak a 17. században a katolicizmus legfőbb támaszaivá váltak.
