A tanítómester
A tanítómester
Hadd zárjuk e fejezetet Herman Ottónak tanítómesteréről írt szép vissza emlékezésével, amelyből kitűnik, hogyan is jutott el ő a magyar halászat bölcsőjéhez, s mi indította e hatalmas anyag feltérképezésére. "Egy szegény magyar rajongva szerette a természetet, s érezte, hogy nemzetének szüksége van a természet ismeretére, mely nélkül igazi szellemi fejlődés lehetetlen; de érezte azt is, hogy a tudománynak, annak a nagy egyetemnek, mely senkié és mégis mindnyájunké, mely nem köti magát egy emberhez, egy nemzedékhez, a föld valamely pontjához, hanem éltetője, megnemesítője az egész emberiségnek, hogy e nagy egyetemnek szüksége van arra is, amit magyar föld termel, rejteget. A feladat nagy, szép és nemes volt, s az a szegény magyar rászánta életét. Nem rettent vissza a fáradságtól; nem attól, hogy vajmi kevesen értették, s még kevesebben méltatták fáradozásait; gyűjtött, jegyezgetett harminc éven át. (...) Petényi Salamon volt az a szegény magyar kutató, aki akkoron helyes nyomon indult, de elbukott."
Petényi kezdte meg a magyar halászat tudományos feldolgozását, de munkája nem jelent meg nyomtatásban. Iratait egy szerencsés véletlen folytán Herman Ottó megtalálta, s abból kigyűjtött 175 halnevet, s azt közzé is tette a Magyar Nyelvőrben, volt közöttük azonban egy, amelyet Herman gyanúsnak talált, ez volt a varsinta, amelyet Petényi balatoni halnak tudott, de ő maga is azt írta, hogy ilyen halat a Balatonban soha nem látott. Herman Ottó ekkor felkeresett siófoki, kenesei, majd tihanyi halászokat, s közösen megállapították, hogy az a bizonyos halfajta valóban nem a varsinta volt, hanem a vágó durbincs. Hermannak megtetszettek a különleges halászszerszámok, az érdekes szakkifejezések, s mint írja: "Eszembe jutott, hogy a halászat az emberiségnek ősfoglalkozása, hogy szerszáma, fogása a népismeret, az ősrégészet szempontjából legalább is érdekes lehet; mert hiszen ősfoglalkozások terén a nép szívósan ragaszkodik mindenhez, ami ősi; hátha egy-egy nyom elvezet oda is, ahol az írott történet eddig néma."
És kutatásai nyomán ma már tudjuk, hogy e történet valóban elvezetett oda, ahol az írott történet eddig néma vala. Kár, hogy kevesen olvassák, kevesen idézik.
Pozsonyi metszet 1784-ből
G. I.
