A vándorszínészet

Full text search

A vándorszínészet
A magyar színészek első nemzedékei a német vándorszínészektől tanultak művészi gyakorlatot, sőt: megélhetést. A magyarországi városok jelentős hányadában élt német polgárság, amely (ha nem is állandóan) a színházi évadok egy részében fenn tudott tartani egy társulatot. Ezek Hamburgtól Nagyszebenig vándoroltak, műsorukat a rendkívül gazdag német színpadi irodalomból merítették, vendégül láthatták a nyelvterület leghíresebb énekeseit és színészeit. A német vándorigazgató (maga is színész) kistőkés vállalkozó: pénzét részben társulata tagjainak szerződtetésébe, részben felszerelésbe (a játékszíni könyvtárba, a jelmeztárba) fektette. A befogadó várossal folytatott színházbérleti tárgyalások során ezek lehettek érvei: a színészek hírneve, a műsor változatossága és a színpad fényessége.
A 18. század végére azok a magyarországi városok, amelyek nem a hajdan törökdúlta területeken feküdtek, általában kialakították színházaikat. Ez lehetett szükségszabta, ideiglenes megoldás, mint Pest esetében, amikor a város hajdani déli körbástyáját, a Rondellát alakította át átmenetileg színházzá (1774-1815). Nevezték is bagolyodúnak, szárazmalomnak vagy – kevésbé finoman – bolondok tornyának... A legtöbb város azonban önálló épületet emelt, afféle "szórakoztató kombinátot", amelyben kávéház, bálterem, boltok is helyet kaptak. (Pozsony 1776-ban, Kassa az 1780-as években építette meg játékszínét.) Budán egyenesen a "kalapos király", II. József rendelte el, hogy színházzá alakítsák át a feloszlatott karmeliták rendházának hajdani templomát. Így jött létre a Várszínház 1787-ben. A városok magát a színházat (az épületet vagy egy termet), a beépített színpadgépezetet és esetleg bizonyos díszletkészletet bocsátottak alkuba, a színigazgatóval tárgyalva. A direktor befektetett tőkéjével állt jót ígéreteiért, és a bérleti díjon kívül kifizette a "kommerciális taxát", azaz a kereseti illetéket (Mária Teréziának egy 1771. évi rendelete alapján, amelyet oktatási célra fordítottak). Továbbá jótékony célú előadásokat tartott a szociális intézmények (a kórház, a szegényház, az árvaház) javára.
Az első magyar színigazgatók szintén színészek voltak, de tőke nélkül; tagok a társulatból, akik műveltségük, szervezőkészségük révén emelkedtek ki. Ezért – tőkeerős magyar polgárság híján – rendszeres pártolásra szorultak a vármegyék részéről, amelyek (közigazgatási szerepüknél fogva) képesek voltak azt megszervezni. Ebben állt a pártolás gyengesége is: a magyar nemesség híres szalmaláng-lelkesedése, az általános pénzszűke mellett (gabonát, bort, lovat is ajánlottak fel színháztámogatásra) az a tény, hogy olyanok szintén részt vettek ebben a testületi támogatásban, akik sohasem láttak ugyan színielőadást, de a megyegyűlésen megszavazták patronálását.
Ezért azután sok volt az olyan vándortársulat, amelyeknek tagjai csak rövid távra verődtek össze, a bizonytalan bevételekből pedig "proporciós" alapon, azaz népszerűségük, közönségvonzó hatásuk arányában részesedtek. Kelemen László, az első magyar színházszervező direktor nemcsak Pestet hagyta el csalódottan 1795-ben, mint a bukófélben lévő társulat nem túlságosan sikeres színésztagja, de 1799 és 1801 között is keserű leckét kapott mint vállalkozó-igazgató. Hiába játszott Nagyváradon, Szegeden, Kecskeméten, Nagykőrösön, Gyöngyösön és Losoncon, színháza csődje bizonyos és végleges volt. Sikeres színigazgató-vállalkozót csak a következő színésznemzedék adott. A prototípust, Kilényi Dávidot 1819-ben így írta le Déryné: ". . . egy próba alkalmával megjelenik egy igen derék, csinos növésű, szép, fiatal ember, ámbár nem gyermek-fiatalságú. Szép fekete haja, kicsiny fekete bajusza volt. Igen csinos feketébe öltözve, nagy aranylánccal az óráján, s tele gyűrűkkel az ujja." A jó megjelenésnél fontosabb volt, hogy vezető színészeinek, mindenekelőtt primadonnájának, Dérynének fix gázsit fizetett, énekesjáték-előadásaival pedig ott is sikerrel lépett fel (Pozsonyban, Sopronban, Pécsett, Aradon), ahol korábban a német színészet bázisai voltak.
Alkalmi színház, hevenyészett színpad, sebtében festett díszlet, rendszerint egyetlen délelőtti próba, a közönség csekély létszáma miatt kétnaponta bemutató – a vándorszínészet kényszerű és véletlenszerű művészi feltételei között a színész személyisége számított az egyetlen biztos pontnak. Ez az oka annak, hogy a "magyar színész" jelképe Déryné lett, és hogy a közönség szemében a magyar színházművészet (voltaképpen mindmáig) színészközpontú. Az emlékezések, a romantika és az anekdoták kedélyességével vonták be a kemény és rideg valóságot, a vándortársulatok hétköznapjait. A színjátszással olykor először találkozó publikum válaszadása viszont szinte a mai gyermekelőadások hangulatával kárpótolta őket: a cselekményt átélő, vele lélegző közönség közbeszólásokkal, sírással-kacagással kísérte az előadást, amelynek végén függöny elé hívással, néha üdvözlő versekkel köszöntötte kedvenceit.
Mindazonáltal a vándorszínész még hosszú ideig nem számított értelmiséginek: gyakori a felvett művésznév, s megfigyelhető az a szokás is, hogy ha egy polgári család leánya színészhez megy feleségül, megszabja ezzel húgai párválasztását is. Először 1836-ban fogadta be Miskolc kaszinója a színészeket – nem véletlenül azé a városé, amelyben (bárha megszakításokkal) 1800 óta volt magyar színészet, 1823-ban pedig színházat avatott. Egyike volt azoknak a nagy alföldi vagy az alföld peremvidékén fekvő mezővárosoknak (Debrecen, Nagyvárad, Szeged sorolható még ide), amelyek – magyar polgársággal és parasztpolgársággal – a 19. század eleje óta támogatták a magyar nyelvű vándorszínészetet.

Egy legendás vándorszínész és színigazgató: Balog István

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi