Az ötvenes évek építészete
Az ötvenes évek építészete
A szocreál építészet főideológusai ugyanúgy elvetették a "kozmopolita" konstruktivista építészetet, annak építőművészet-ellenessége miatt, mint azt az előző korszak tette. Felszámolták folyóiratukat, az Új Építészetet, és szellemi vezetőjüket, az egyébként kommunista Major Mátét félreállították. A magyar építészettörténet "haladó hagyományaiból", kifejezetten nemzeti éllel, kijelölték a reformkor klasszicista építészetét, amelyet követni kellett a kívánt építőművészeti hatás elérésére. Ezzel a hazai építészet ismét, kényszerűen, az európai tendenciákkal ellentétes irányt vett. A homlokzatokon ismét megjelentek az oszlopok, pilaszterek, lunetták, attikák, főpárkányok, történeti eredetükhöz képest jelentősen megnövelt méretben. Az ismét monumentalitásra törekvő klasszicizáló épületekből most már, a szocialista iparosítás következtében, egész lakótelepek, sőt városok épültek, mint a korszak szimbólumává vált Weiner Tibor (1906-1965) tervei szerint épült Sztálinváros (ma Dunaújváros) vagy Kazincbarcika, Komló, Tatabánya, Oroszlány, Várpalota, Leninváros (ma Tiszaújváros) stb. A beépítési tervek egyébiránt a funkcionális város elvének megfelelően igyekeztek elkülöníteni az egyes városrészeket (városközpont, ipari negyed, lakónegyedek). A lakónegyedek kialakítása a sávos beépítési elvek alapján történt, tehát a konstruktivista építészet később leginkább megkérdőjelezett elveit hasznosították. A rideg monumentalizmus és a városiatlan beépítés kétszeresen elidegenítően hatott az emberre. A silány tömegtermelés mellett a korszak tehetséges építészeitől születtek jelentős alkotások: Dávid Károly Csörsz utcai MOM kultúrháza (1952), a munkatársaival közösen készített Népstadion (1953), Pintér Béla (1925-1992) tolnai kultúrháza (1952), Rimanóczy Gyula tervezte új műegyetemi épületek a Dunaparton (1954). Ebből a kényszerzubbonyból 1956 szabadította meg az építészeket.
