A Szigetköz
A Szigetköz
Magyarország egyik legszebb, legvadregényesebb – s a bősi vízlépcső okozta veszélyeztetettsége miatt a közfigyelmet mind jobban magára irányító – tája a Duna újabb hordalékkúpján elterülő Szigetköz. Déli határa a kanyargós Mosoni-Duna, északi peremén pedig a Nagy- vagy Öreg-Duna választja el a hordalékkúp másik oldalán kialakult, jóval szélesebb Csallóköztől. Ez utóbbit túlnan a Kis-Duna határolja.
A Dévényi-kapun – a Kis-Kárpátok és a Hainburgi-rög között áttörő – Duna messze az Alpokból temérdek kavicsot hoz magával; a síkságra kiérve azután lerakja hordalékát, miközben ún. alsószakasz-jellegű főága szigeteket, zátonyokat épít. (A laza szerkezetű hordalékkúp sok tucat köbkilométernyi, felbecsülhetetlen értékű, kavics szűrte édesvizet rejt.) A Duna ágai a Szigetközben egészen a múlt század végéig kényük-kedvük szerint vándoroltak, kanyarogtak apránként felépített hordalékkúpjukon, amelyet nagyobb áradásokkor akár teljesen el is boríthattak. 1896-ban aztán – tízévi munkával – elkészültek azok az árvízmentesítő töltések, amelyek a mellékágak jelentős részét elrekesztették a főágtól (csak árvízkor engedtek beléjük vizet); a töltések mögötti területet azóta mentett oldalnak nevezik. A hullámtéren ma még így is vagy jó félezernyi a kisebb-nagyobb, folyvást épülő-pusztuló sziget; ugyanakkor a holtágak lezárásával számos halfaj ívóhelye megszűnt, s a kiegyenesített, nagyobb energiára szert tevő főág – más tényezők mellett – megbontotta a vízrendszer természetes fejlődését.
A hullámtér zegzugos vízivilága és a belső holtágak területe halak, vadak s különleges növények birodalma. A kisebb-nagyobb állatok – a csigáktól, bogaraktól a pockokon, egereken át a rókáig, őzig, vaddisznóig – leggyakrabban árvízkor tűnnek szem elé, amikor (kora tavasszal vagy nyár elején) semmivel sem törődve, futva, úszva, farönkökre vagy kórókra kapaszkodva mentik bőrüket. A vízpartokon, a nádasokban sokféle vízimadár fészkel (a Mosoni-Dunán sokszor egészen Győrig leúszó hattyúk is itt költenek), s a rétihéja vagy a túzok rokona, az igen ritka reznek is fel-felbukkan.
A Szigetköz páratlan növényvilága a folyó évszázados-évezredes ritmusával fonódott össze. Sokszor egészen más fajok élnek a part menti, áradásokhoz szokott nyárasokban, füzesekben, mint beljebb a nedves réteken vagy a néhány méterrel magasabb keményfa-ligeterdőkben. Igazi ritkaságok a védett orchidea-fajok (kosborok, bangók), az íriszek (a szibériai, vagy az alig előforduló fátyolos nőszirom), s egy jégkori maradványfaj, a furcsa nevű posványkakastaréj.
A különleges élővilág, a vízrendszer az embert is régtől fogva vonzotta. Halászok, pákászok telepedtek meg; a nedves talajon sokféle zöldség termett, a pásztorok hatalmas csordákat legeltettek, a Duna forgalmas vízi útján pedig – a gőzhajók megjelenéséig – lapos fenekű, lóvontatta dereglyék közlekedtek. Időről időre azután egy különleges mesterség vándorai is felbukkantak: az aranymosók. A Duna vize az Alpok kőzeteiből származó aranyat lebegteti; az apró aranyszemcséket az aranyászok a homokból, iszapból szitálták.
A Dévényi-kapun – a Kis-Kárpátok és a Hainburgi-rög között áttörő – Duna messze az Alpokból temérdek kavicsot hoz magával; a síkságra kiérve azután lerakja hordalékát, miközben ún. alsószakasz-jellegű főága szigeteket, zátonyokat épít. (A laza szerkezetű hordalékkúp sok tucat köbkilométernyi, felbecsülhetetlen értékű, kavics szűrte édesvizet rejt.) A Duna ágai a Szigetközben egészen a múlt század végéig kényük-kedvük szerint vándoroltak, kanyarogtak apránként felépített hordalékkúpjukon, amelyet nagyobb áradásokkor akár teljesen el is boríthattak. 1896-ban aztán – tízévi munkával – elkészültek azok az árvízmentesítő töltések, amelyek a mellékágak jelentős részét elrekesztették a főágtól (csak árvízkor engedtek beléjük vizet); a töltések mögötti területet azóta mentett oldalnak nevezik. A hullámtéren ma még így is vagy jó félezernyi a kisebb-nagyobb, folyvást épülő-pusztuló sziget; ugyanakkor a holtágak lezárásával számos halfaj ívóhelye megszűnt, s a kiegyenesített, nagyobb energiára szert tevő főág – más tényezők mellett – megbontotta a vízrendszer természetes fejlődését.
A hullámtér zegzugos vízivilága és a belső holtágak területe halak, vadak s különleges növények birodalma. A kisebb-nagyobb állatok – a csigáktól, bogaraktól a pockokon, egereken át a rókáig, őzig, vaddisznóig – leggyakrabban árvízkor tűnnek szem elé, amikor (kora tavasszal vagy nyár elején) semmivel sem törődve, futva, úszva, farönkökre vagy kórókra kapaszkodva mentik bőrüket. A vízpartokon, a nádasokban sokféle vízimadár fészkel (a Mosoni-Dunán sokszor egészen Győrig leúszó hattyúk is itt költenek), s a rétihéja vagy a túzok rokona, az igen ritka reznek is fel-felbukkan.
A Szigetköz páratlan növényvilága a folyó évszázados-évezredes ritmusával fonódott össze. Sokszor egészen más fajok élnek a part menti, áradásokhoz szokott nyárasokban, füzesekben, mint beljebb a nedves réteken vagy a néhány méterrel magasabb keményfa-ligeterdőkben. Igazi ritkaságok a védett orchidea-fajok (kosborok, bangók), az íriszek (a szibériai, vagy az alig előforduló fátyolos nőszirom), s egy jégkori maradványfaj, a furcsa nevű posványkakastaréj.
A különleges élővilág, a vízrendszer az embert is régtől fogva vonzotta. Halászok, pákászok telepedtek meg; a nedves talajon sokféle zöldség termett, a pásztorok hatalmas csordákat legeltettek, a Duna forgalmas vízi útján pedig – a gőzhajók megjelenéséig – lapos fenekű, lóvontatta dereglyék közlekedtek. Időről időre azután egy különleges mesterség vándorai is felbukkantak: az aranymosók. A Duna vize az Alpok kőzeteiből származó aranyat lebegteti; az apró aranyszemcséket az aranyászok a homokból, iszapból szitálták.
K. D.
