A hegységeket vastag tengeri és folyóvízi üledék simítja el
A hegységeket vastag tengeri és folyóvízi üledék simítja el
Az óharmadidőszakból az egyre gyérebben lerakódó flisen kívül más üledéket nem ismerünk. Alföldünk jobbára szárazföldi térszín lehetett, amely csak a miocén elején kezdett el süllyedni. Akkor viszont olyan sebességgel s oly mértékben, hogy vannak helyek, ahol az egykori miocén tenger feneke ma hat, sőt hét kilométer mélyen van!
Az aljzat süllyedésével az alsó-miocéntól kezdve egyre növekvő tenger a felső-pannonra valamennyi, még felszínre bukkanó szigetet elöntött. E szigetek nem szokványos szárazulatok, hanem többségükben óriási tűzhányók voltak. Mégpedig azon vulkáni vonulat részei, amelyet a Zalai-dombság mélyétől egészen az Északkeleti-Kárpátok előteréig óriási mennyiségű tufa- és lávaanyagáról azonosítottak s amely a süllyedéssel azóta nemcsak hogy eltemetődött, hanem helyenként maga is vagy négy kilométer mélyre zökkent. A főként riolitos vulkáni kőzetek valamivel idősebbeknek tűnnek, mint a mai Északi-középhegységben. Ez megerősíti azt a feltevést, hogy a tűzhányólánc kialakulása nem mással, mint a Pelso-lemeztöredék alá északról bukó, elvékonyodott európai kéregnek egy korábbi mozgásfázisával hozható kapcsolatba.
A pannonban is folyvást süllyedő medencébe több kilométer vastag üledék rakódott. Éppen az évmilliós üledékképződésnek köszönheti mai síkság voltát az Alföld: fokról fokra kiegyenlítődtek az aljzat szintkülönbségei. A beltó feltöltődésével persze az üledékek is változtak. A mélyebb vizek, illetve az emelkedő hegységkeret felőli folyódelták, deltalejtők üledékeit (agyagmárgákat, homokköveket) utóbb, ahogyan a beltó feltöltődött, mind durvább szemű homok, sőt kavics váltotta fel. Az idősebb, lazább pannon üledékek boltozataiban gyakran gyűlt meg felfelé vándorló kőolaj és földgáz.
Az összezsugorodó Pannon-beltó legtovább éppen az Alföldet fedte. Részmedencéit és a köztük kóborló, keresztrétegzett homokot lerakó vízfolyásokat ún. fluviolakusztrikus rendszer néven ismerjük. E tagolt vízrendszer azután a pleisztocén elején olyan ősi vízhálózatnak adta át a helyét, amely a maitól még merőben eltért. Az Alföld folyóinak irányváltoztatásairól és hordalékkúpjaiknak kialakulásáról már bővebben szóltunk. A Duna, amely először a Dél-Alföldön és nyugati irányból jelent meg, a Visegrádi-szorosba térülve már a Pesti-síkságon lépett az Alföldre; ekkor viszont a pleisztocén végéig még a Duna-Tisza közén folyt keresztül. A Tisza eleinte keletebbre és tiszaháti kanyarja nélkül – az Érmellék vidékén -, ugyanakkor az észak-alföldi és északkeleti-kárpáti folyókat összegyűjtve haladt; csak a pleisztocénban-holocénban, több terület (például a Bodrogköz) megsüllyedésével térült mai irányába. A jégkorban kialakult futóhomok- és löszképződményekről, akárcsak az Alföld rajtuk kívül legfontosabb felszínformáiról, a magas és alacsony ártérről korábban már úgyszintén tettünk említést.
Kevés ősborókásunk egyike a Dráva-mellék nyugati csücskében, a Barcs melletti homokbuckákon maradt meg
