A JÉGKORSZAKOK OKAI
A JÉGKORSZAKOK OKAI
A földtudományok és az éghajlattan legizgalmasabb kérdései közé tartozik, hogy miért uralkodtak el időnként az egész Földön (vagy egyik-másik félgömbön) jégkorszakok. A jégárak üledékeinek vagy kőzetbe vájt karcainak segítségével ma már bizonyítást nyert, hogy a lehűlések a földtörténet során többször is – ráadásul úgy tűnik, rendszeresen – megismétlődtek. A jégkorszakok hátterét kutatva az elmúlt századokban számos hipotézis látott napvilágot. Ezek alapján az a legvalószínűbb, hogy bizonyos földfelszíni és naprendszerbeli változások egyaránt okai lehettek a lehűléseknek – hol ilyen, hol olyan mértékben. Az egyik legjobban kidolgozott (és a pleisztocén eljegesedéseket illetően sok részletében igazolt) elképzelés a Milankovič-Bacsák-hipotézis. Ez a Föld bizonyos pályaelemeinek: az ekliptika ferdeségének, az ún. tavaszpont irányának és a földpálya elnyúltságának (excentricitásának) a változásait összegzi, abból kiindulva, hogy a csapadékos tél mellett csakis az elegendően hűvös (a téli jeget felolvasztani képtelen) nyár az, amely jégkorszakokra vezethet. Más elméletek a Nap sugárzásának vagy a légkör szén-dioxid- és vulkánihamu-tartalmának változásaiból indulnak ki. De vannak olyan elképzelések is, amelyek a kontinensvándorlásban keresik a magyarázatot. Sokan a Föld és a légkör ún. sugárzási egyenlegének (a besugárzás és kisugárzás közötti különbségnek) a változására gyanakodnak, amely abból adódhatott, hogy a más-más hőháztartású szárazföldek és óceánok az idők során hol ilyen, hol olyan helyzetben voltak; mások a hegységképződések következtében kiemelkedő területek lehűlésével számolnak.
K. D.
