Lecsapolások és folyószabályozások
Lecsapolások és folyószabályozások
A múlt század végéig Magyarország síksági területeinek jelentős részét – főleg a Tiszántúlon – vagy árvízkor, vagy év közben is hosszú időn át víz borította (lásd a térképen). A középszakasz jelleggel kanyargó Tisza vizét töméntelen mennyiségű lebegtetett hordaléka, főleg a lösz mindig sárgára festette – nemhiába, hogy Szőke Tiszának hívták. Amint azt például Móricz is elmeséli Pipacsok a tengeren című kisregényében, az alföldi lakosságnak rendszeres, kényszerű életelemévé vált az áradat. A messze kiterjedő víz ugyanakkor sajátos élővilágnak, madaraknak, vadaknak – no meg vízi, lápi embereknek, alkalmasint betyároknak – adott otthont, s öntözte is az Alföldet.
A "sárrétek" lecsapolása itt-ott már a 18. században megkezdődött. Az 1830-as pusztító Tisza-árvizet követően azután – Széchenyi kezdeményezésére – Vásárhelyi Pál és az olasz Paleocapa tervei alapján nagyszabású folyószabályozások kezdődtek a Tiszán, s a század hetvenes éveitől a Dunán is. Míg a Dunán az ármentesítés mellett – a főmeder kiegyenesítésével, védőgátak, illetve rakpartok kiépítésével – a hajózóútvonal kialakítása és a jégdugulások kiküszöbölése volt a cél, addig a Tiszán elsősorban az árvizek lerohanását szándékoztak megkönnyíteni. Ehhez az utóbbi esetben több mint egyharmadával meg kellett kurtítani a meder hosszát: kanyarulatok százait vágták le, és 4000 kilométer gátat építettek. A szabályozás – a települések százain kívül – több millió hektár termőterületet ármentesített. A gyakori aszályok következtében viszont ma már mindenütt öntözni kell, a kiszáradt mocsaras térszíneken eluralkodtak a szikesek; eltűnt a hajdani vízivilág is az ártéri erdők zömével együtt. Részben az öntözés biztosítása végett utóbb duzzasztóművek, tározók épültek; a folyószabályozás ma sajnos már egyértelmű, legsúlyosabb kudarcáról, a kiskörei víztározóról a későbbiekben ejtünk szót.
