A latin betűs magyar ábécé
A latin betűs magyar ábécé
Az államalapítás és a nyugati, latin kereszténység felvétele meghatározta a magyar nép további történeti útját. Evvel pedig együtt járt a latin betűs írás átvétele is. Mivel az uráli eredetű magyar nyelv hangrendszere jócskán eltért az indoeurópai latin nyelvétől, ezért betűknek egész csoportjával kellett kiegészíteni a latin ábécét. Már a középkori királyi kancelláriának és a kolostoroknak az írástudói sokat tettek a magyar ábécé megteremtéséért. Az ő leleményük volt jésített hangjaink jelölésére az y-t mellékjelként felhasználva a gy, ly (a 18. sz.-ig általánosan élő hangnak a betűje), ny és ty kétjegyű betűknek a megalkotása. A cs hangot a középkori kódexek szintén már kétjegyű betűvel, de ch-val jelölték, amint azt a Kovács családnév Kovách írásformája máig is őrzi. Sajátos magyar fejlemény volt az s hangnak s betűvel való jelölése, mivel ez a betű a latinban és a legtöbb európai nyelvben sz hang értékű. A magánhangzóink közül az ő és az ü jelölésére kellett betűt találni. Az ö-t írták kétjegyű betűvel is: eu, ew. Az ü a Bécsi Kódexben (15. sz.): ti. Felvetődött a kettőshangzókból kialakuló ó, ő és ű hosszú hangoknak a jelölési problémája is.
Új megoldásokat hozott, és nagy lépéseket tett a magyar ábécé kiformálásában a reformáció és a katolikus megújulás időszaka a 16-17. században. Heltai Gáspár kolozsvári protestáns prédikátor, író és nyomdász elég következetes helyesírást hozott létre. Átvette pl. a krakkói nyomtatványok hosszú ékezetes á, ó, ú alakjait. Írásmódját Károlyi Gáspár bibliafordítása széles körben terjesztette. A 17. században Geleji Katona István erdélyi református püspök is sokat tett a magyar helyesírás alakítása érdekében az i és a j meg az a és a v határozott megkülönböztetésével, a k hangnak csak k betűvel való jelölésével, amit részben a katolikus bibliafordító Káldi Györgytől vett át, akinek a művét Pázmány Péter érsek egészítette ki a cs betűalak bevezetésével.
A valláskülönbséget is tükröző kétféle helyesírás a 18. század végére közeledett és keveredett, majd az első akadémiai szabályzattal 1832-ben egységesült. Ekkorra nyert teljes polgárjogot az o, u helyett az ö, ü, az ö, ü helyett az ő, ű, a tz helyett a cz, a ts helyett a cs betűalak, és az s, sz és a zs mai írásformája.
Azóta csak néhány változás formálta még a magyar ábécét. A nyelvünkben a 16. század körül megjelent, de nem gyakori dz és dzs hangok jelölésére 1856-ban vették fel az ábécébe a sokak által már amúgy is használt ds betűt, amit 1915-ben változtattak – nem éppen szerencsésen – a háromjegyű dzs alakra; 1901-ben pedig a dz betűt, melynek a kettőzése 1905 és 1950 között dzz formában történt a mai ddz forma helyett. A legfontosabb újítás azonban 1903-ban a c hang betűjének cz-ről c-re változtatása volt. Így a mai magyar latin betűs írás a köznyelvben elismert 39 beszédhangra 40 betűs ábécét használ a j hang kétféle betűjét (j, ly) megtartva. A csak idegen szavak lejegyzésekor használt q, w, x és y nem tagjai a szorosan vett magyar ábécének. Hogy a hosszú mássalhangzók sem tagjai az ábécének, annak az oka jóval korlátozottabb szerepük. Nem lehetnek szó- és szótagkezdő, szó belsejében szótagzáró hangok.
