A pogánylázadások kora
A pogánylázadások kora
István uralkodásának évtizedei nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy a keresztény hit kiszorítsa és a feledésnek adja át a pogány hagyományokat és szokásokat. Fokozta a gondot az is, hogy István egyházának püspökei és papjai zömében idegenek voltak, akiket a frissen megtért, a király környezetének idegen uraira is ellenségesen tekintő magyarok nehezen fogadtak el. Robbanásveszélyt jelentett az is, hogy az új helyzet a széles néprétegek szemében egyet jelentett az anyagi terhek növekedésével, hiszen az egyházat és az államgépezetet is az István által bevezetett adókból kellett eltartani. Végül pedig István halálakor megoldatlan maradt az utódlás kérdése.
A Péter király személye körül kirobbant háború 1046-ban az ország jelentős területeire kiteredő pogánylázadáshoz vezetett: a felkelők megtámadták a templomokat és a kolostorokat, a papokat és a szerzeteseket pedig, ahol tehették, megölték. A válságos helyzetnek István unokaöccseinek hazatérése vetett véget, a hercegek fogadására siető püspökök közül azonban Szent Gellért, Beszteréd és Böldi a pesti révnél a lázadók kezére került, megölték őket. A lázadás András trónraléptével csitult el, aki a kereszténységhez való visszatérést parancsolt alattvalóinak.
A következő, egyben az utolsó pogánylázadásra András öccse, Béla trónra lépésekor került sor. A lázadók, akiknek élén Vata fia, János állt, ezúttal is az ország keleti, kevéssé miszszionált területeiről jöttek, de a királynak haddal sikerült szétvernie őket. Ezt követően újabb kolostoralapításokra került sor, a keresztény hitgyakorlat más, István által előírt elemei pedig lépésről lépésre gyökeresedtek meg a mindennapokban. Így nem csupán a templomból elmaradókat fenyegette büntetés, hanem azokat is, akik a misén fegyelmezetlenül viselkedtek, akik ünnepen dolgoztak, akik megszegték a böjti fegyelmet. A korabeli törvények rendelkeztek a pogányságba visszaesők és a boszorkányok büntetéséről, valamint azokról, akik valamely szentség vételét elmulasztották.
