Németh László
Németh László
A népi írók mozgalma a 20-as évek vége óta egyike a magyar irodalmi és ideológiai élet tényezőinek; olyan tömörülés, amelynek tagjai a nemzet sorskérdéseit kutatva a falu, a népélet vizsgálatát, a magyarságot pusztulással fenyegető veszélyeket állították érdeklődésük előterébe. A mozgalom a falukutatás, a romantikus antikapitalizmus, az alkalmanként felbukkanó faji szempont buktatói között haladt története első évtizedében, erős szociális elkötelezettséggel és nemzetmentő hévvel rajzolva meg a magyarság jelenét és jövőjét. A mozgalom balszárnya a kommunista, a jobb az antiszemita gondolathoz húzott, centruma pedig a németellenesség és a szociális reform gondolata köré szerveződött. E centrum vezéralakjának számított a 30-as évek eleje óta Németh László (1901-1976), akinek gondolatvilága, esszéírói munkásságának java mondandója három alapelvből indult ki: a faji szemléletből, a minőségszocializmus gondolatából és a "harmadik út" kereséséből. Szabó Dezső és mások is hatnak rá, de gondolatai igazi, filozófiai forrásai W. Dilthey és a két nagy pesszimista történetbölcselő, Ortega és Spengler. A Reform, a Tanú, a Magyarság és Európa fő problémája az idegenek által körülvett magyar faj, a nagyhatalmak árnyékában élő közép-európai kisállamiság jövője. Ideális világa, amelyről álmodik, a sziget- és kert-Magyarország; a tömegember, a tömegkultúra kapitalizmusa és szocializmusa ellenében morális életfilozófiát alkot.
A cél, a harmadik út, a minőségszocializmus, amely az antik görög világ, a középkor és a modern szocializmus gondolatköréből egyaránt merít.
A nemzet megújulása, a magyar faj ébredésének előmozdítása reformtervek sorát íratja Németh Lászlóval oktatásról, kultúráról, a helyi közösségek kis társadalmairól, amelyekben az emberi egyéniség megvalósulhat. A baloldali, marxista szocializmus véleménye szerint járhatatlan út, mert avult elmélet vezérli, a fasizmus pedig nem történelmi perspektíva, hanem totális barbárság, a humanizmus vége. Németh Lászlónak a 40-es évek elején be kellett látnia korábbi reményei szertefoszlását. Keserűen tapasztalta a népi írók mozgalmának széttartó irányzatokra bomlását. Ennél is fájdalmasabb volt számára az a belátás, hogy a faji alapon álló demokratikus népállam megteremtése, a harmadik út realitásának reménye illúziónak bizonyult. Két érzés viaskodik benne: a szorongás és az optimizmus. Szorongás, mert az ország játékszer a nagyhatalmak kezében; szorongás a tömegessé váló zsidóüldözések miatt, amelyekkel semmiképpen sem lehet közösséget vállalni; szorongás attól, ami a háború után következik, akárhogy is alakuljanak az események. Másrészről él benne a remény, hogy a háború vége nem pusztulást, hanem jólétet, erkölcsi megújulást hoz, a magyarság megmaradását és felemelkedését.
A történelem inkább a félelmeket és a pesszimizmust igazolta; Németh László 1945 után felhagyott a közvetlen társadalombölcselettel, hogy egy megváltozott világban drámái, regényei őrizzék tovább a gondolkodó író reményeit, kétségeit, magányosságát.
Németh László
