A zsidók Magyarországon
A zsidók Magyarországon
A magyarok a kereszténységhez hasonlóan a zsidó vallással is megismerkedhettek már a honfoglalás előtt, feltehetően a kazár birodalomban. Az is biztosra vehető, hogy már az államalapítást követő időben voltak Magyarország jelentősebb városaiban zsidó közösségek. Így 1050-ben Esztergomban már jelentős hitélet volt saját zsinagógával és bírósággal; a zsidó kereskedők az elkövetkező évszázadokban folyamatosan bukkannak fel a hazai forrásokban. Szent László 1092-ben törvényben tiltotta a zsidó-keresztény házasságot; kötelezte a zsidókat a vasárnapi munkaszünetre, és megtiltotta, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak. A bizonnyal kisszámú, de tevékeny hazai zsidóság befolyását igyekezett korlátozni II. Endre 1222-ben, amikor az Aranybullában megtiltotta, hogy zsidók és muzulmánok ("izmaeliták") kamaragrófok, pénzverde-, só- és adóhivatalnokok legyenek. E korlátozás ellenére a magyarországi zsidóság viszonylagos nyugalomban élhetett: a nyugat-európaihoz fogható zsidóüldözéseket a középkori magyar történelem nem ismer. Királyaink a zsidóságot mint adóalanyt, kereskedelmi és pénzügyletek lebonyolítóját oltalmazták: a comes iudeorum, a zsidóbíró személyében ügyeiket külön hivatalnokra bízták. A késői Árpád-korban Budán, Pozsonyban, Sopronban és a felvidéki városokban már jelentős zsidó kolóniák voltak; bizonysága ennek egyebek között a híres középkori soproni zsinagóga vagy a jelentősebb városok határában álló zsidó temetők. Forrásaink alapján úgy tűnik, hogy 1356 előtt a zsidók csak a királyi városokban kaptak letelepedési lehetőséget, ettől kezdve azonban földbirtokosok is elnyerhették a ius tenendi Judaeost, a zsidótartás jogát. A török uralom alatt is viszonylagos háborítatlanságot élvezett a városok zsidó lakossága, a felszabadító háború idején viszont – például Budán – a zsidókkal szemben is sor került kegyetlenkedésekre. A háborús idők amúgy sem kedveztek a zsidóságnak: a rájuk kivetett rendkívüli adók mutatják ezt, vagy III. Károly intézkedése, aki a jelentősebb városokból kitiltotta őket; Mária Terézia 1744-ben türelmi adóval terhelte a zsidó közösségeket. Az 1700-as évek második felétől a németországi, csehországi hittestvéreikkel élénk kapcsolatban álló zsidók általában földesúri birtokokon telepedtek le; Kismartonba például, vallásszabadságuk biztosításával, az Esterházyak hívták őket, és hasonlóképpen keletkezett a fontos óbudai kolónia is. A 18. század végén az ország zsidó lakosságának száma megállapíthatatlan, de úgy tűnik, szinte minden megyében szép számmal voltak olyan városok és falvak, ahol legalább néhány, zömében kereskedelemmel foglalkozó zsidó család élt. A hazai zsidóság ebben az időben már komoly tudományos munkálkodást fejtett ki: számos magyarországi rabbi nevét ismerték még a rajnai városok zsinagógáiban is. A zsidók egyenjogúsítása tekintetében II. József intézkedései hoztak fordulatot: lehetővé vált, hogy földbirtokot szerezzenek, bérlőkké legyenek, egyetemi diplomát nyerjenek. A 19. század elejétől a hazai zsidóság létszáma gyors gyarapodásnak indult: főleg az ország északkeleti részére megindult a galíciai zsidók bevándorlása, aminek következtében a zsidóság aránya száz év alatt 2,3%-ról 5% körülire emelkedett. A zsidó emancipáció témája már a reformkorban és 1848-ban is napirendre került, a teljes jogegyenlőség azonban csak 1894-ben született meg. Időközben a magyar zsidóság a hazai ipari és pénzügyi-kereskedelmi fejlődésben is mind jelentékenyebb szerepet játszott, a zsidó szatócs pedig a magyar falu jellegzetes figurájává vált. A századforduló előtt a hitközségek életét a hagyomány és a modernség konfliktusa osztotta meg, amely végül a neológ (modern) és az ortodox (hagyományos) irányzatok elválásához vezetett. Az 1880-as években bukkant fel a magyar közéletben az antiszemitizmus, a zsidóság soraiban pedig az asszimiláció, az elmagyarosodás. A két .háború között az antiszemita nyomás fokozódott; 1938-tól a zsidótörvények jogfosztottságot, 1944-ben a deportálás pedig végzetes katasztrófát hozott a hazai zsidóság számára. A vészkorszak a mai országterületen kb. 350 ezer áldozatot követelt; a magyarországi zsidó közösség lélekszáma így mára kb. 80-100 ezer főre apadt.
A középkori Magyarországon kis számban éltek muszlimok, elsősorban arab, perzsa kereskedők. Nagyobb arányban a hódító törökök igyekeztek meggyökereztetni a próféta hitét magyar földön, ez a jelenlét azonban a török kiűzésével – csupán építészeti emlékeit hagyva hátra – elenyészett. A 19. század végén itt szolgáló bosnyák katonák hívtak életre muszlim gyülekezetet, a Magyar Muszlim Közösség pedig – néhány száz hívővel – az 1980-as években alakult meg.
Felnőtté avatás (bár micvó) egy mai magyarországi zsidó közösségben
Magyarországi Tóra-korona a 19. századból
A szentesi Szent Miklós templom képfalából egy kép
H. P.
