Különcök színháza
Különcök színháza
Érdekes, magányos egyéniségek fémjelzik – a világpolgárok mellett – a század első évtizedeinek magyar drámairodalmát. Csupa olyan író, aki életében is összeforrt egy-egy furcsa szereppel. Szomory Dezső (1869-1944) a nagyúri gőg, az elegánsan pózoló művészlét attitűdjét választotta – talán védelmül, rejtekezésül is. Királydrámái (II. József császár, 1918, II. Lajos király, 1922) mellett a polgári és a kispolgári világot szatirizáló darabjai is újra népszerűvé váltak: a mai szem előtt szinte preabszurd fénytörésben mutatkoznak (Györgyike, drága gyermek, 1912, Takáts Alice, 1930). Nem a legmélyebb, de legnépszerűbb színműve a Hermelin (1916).
Szép Ernő (1884-1953) is reneszánszát éli. A jelenkor költői közül Tandori Dezső vallja mesterének; a színházak időről időre fölfedezik. Infantilizmusa, a sajátjává élt kisfiús, szerencsétlenkedő életszerep nem gátolta abban, hogy hibátlanul exponált „fényképeket” készítsen a tízes-húszas évek családi és társadalmi albumába (Patika, 1920, Vőlegény, 1922; legjobb regénye, az 1919-ben publikált Lila ákác is színpadra és filmvászonra került). Darabjaiban a megszólítások hálója, az édeskés nyelvtani affektáció, a légies jellemrajz vall a keletkezés koráról – és emeli abszurdoid időtlenségbe e műveket.
Az életerős fejedelem, illetve a hanyatló pátriárka szerepét alakító Füst Milán (1888-1967) lényegében az asztalfióknak írta színdarabjait, melyek azonban kései felfedezésükkor a nagy magyar drámaírók egyikének láttatták a szerzőt. A Catullust (1928) és a Negyedik Henrik királyt (1931) is az önmaga által fogva tartott személyiség rajzának (egyben önarcképnek) szánta. Az utókor legalább ennyire becsüli beszédes című, naturalista technikájú drámáját, a Boldogtalanokat (1914) is.
Barta Lajos (1878-1964) a politikai közszereplést is vállaló baloldaliságnak kötelezte el magát. Bár a Parasztok (1911) és A Sötét ház (1918) a súlyosabb drámai matéria, nevét a Szerelem (1914) őrzi: a kétbalkezes, önző udvarló és a férjhezmenésért versengő lánytestvérek tragikomédiájába az idő egyre új groteszk jelentéseket rétegezett.
A könnyeden szellemes Heltai Jenő (1871-1957) neve főleg A néma levente (1936) c., hálás színpadi lehetőségeket kínáló történelmi játék miatt nem maradhat említetlenül. A híres nőhódító és szenvedélyes játékos, Hunyady Sándor (1890-1942) már-már atyja, Bródy Sándor műveihez fogható erejű és hevű darabot írt, önmaga 1930-as regényét adaptálva (Feketeszárú cseresznye). A népszerű Zilahy Lajos, a drámai műnembe is átruccanó Márai Sándor, az elsőrangúan szerkesztő Háy Gyula, az érzékeny jellemfestő Illés Endre, valamint az 1930-as évek vége felé a színpadot is fölfedező Németh László és Illyés Gyula színdarabjai jócskán ellensúlyozták a Herczeg Ferenc-féle konzervatív hagyomány nosztalgiáit és illúzióit, vagy a Csathó Kálmán-féle derűs igénytelenséget.
