Erdélyi József (1896–1978)
Erdélyi József (1896–1978)
Ha a kiterjedt és azonnali hatáson mérjük valamely költő jelentőségét, aligha helyezhetünk bárkit a Nyugat második nemzedékéből Erdélyi József elé. Föllépése és hatása is éppen az 1920-as évekre esik. Első kötetét, a Szabó Dezső ajánlásával megjelenő Ibolyalevél (1922) címűt széles körű elismerés fogadja. A korabeli költészet bonyolult alakzatai helyett a népdalok egyszerűségét csendíti meg, gondolat- és érzésmenete világos, egynemű, verseibe nemritkán elbeszélő szál fűződik, lírai énje közvetlenül beszél vágyairól, bánatáról, a versek rímelése, ritmusa ismét csak a népi formákat idézi. Kedveli a keretező, refrénes versalakzatokat. Nem idegen tőle a hősi, a néptanító, a mozgósító szerep, de ezt nem Ady mitologikus méretekbe növelt énmegjelenítését követve, hanem Petőfihez visszakanyarodva ölti fel, lázadása és fölhívó beszéde mégis mintha légüres térben hallatszana (Fegyvertelen). Legjobb verseiben megszólal a keserű, veszteségeire és vereségeire eszmélő, fölnevelő közösségéből kiszakadt értelmiségi fél-proletár számvetése (Világ végén, Farkasverem). Az utóbbi vers a népballadák feszes szerkesztését követi. Egyik legjellegzetesebb darabja a Magányos csillag, itt az életképi keretbe emlékezés és társadalmi szándékú fölhívás, mozgósítás illeszkedik. Fekete Körös c. verse szociografikus elemekkel dúsítja a tájleírást.
Erdélyi József életének utolsó éveiben
Erdélyi az 1920-as években a Nyugatnak egyik legtöbbet közölt költője volt: hatott József Attilára, Illyésre, de még Babitsra is. Lázongó népbarát indulatai, melyek a perbe fogott Lovaspóló a Vérmezőnben csaptak a legmagasabbra, később torz zsidóellenességbe csaptak át: a Virradatban megjelentette Solymosi Eszter vére c. antiszemita versét, később belépett a Nemzeti Front nevű kisebb szélsőjobboldali pártba. Csak az ötvenes években talált magára ismét. Jellegzetes példája annak a kezdeményezőnek, aki magánál nagyobb alkotókat segít hozzá, hogy új utakra térjenek. A nyomában föllépő népi költők – közöttük Sinka István (1897–1969) – az 1930-as években már más irányokba fordulnak.
Halász Gábor az évtized végén tagadta az időszakot megnyitó, a Régen elzengtek Sappho napjai c. Babits-versben olvasható kijelentést a líra haláláról. Úgy vélte, csak egy bizonyos típusú líra, az utóromantikus én- és érzelemköltészet halt meg. Eljött a fegyelmezett alkotás, a közvetett beszéd, a hagyományon át megszólaló vallomás ideje. Jóslatát részben igazolta is a 30-as években József Attila és Szabó Lőrinc nagy korszaka, valamint a Nyugat harmadik nemzedékének színre lépése.
