Hangerő és hangsúly
Hangerő és hangsúly
Hangsúly képzésére a nyelv rendszeresen a képzőszervek nagyobb teljesítményének megfelelő, viszonylagosan nagyobb hangerőt, a nyomatékot (ritkábban vagy járulékosan a zönge frekvenciájának növelését) használja fel. a/ A magyar állandó hangsúlyú nyelv, amennyiben mindig a morféma – és nem számítva a toldalékok jelentésbeli kontrasztjának kifejezését – a szó(alak) első szótagja lehet hangsúlyos. Ennélfogva a szavak szintjén tagoló és nem jelentés-elkülönítő szerepű; összetételekben azonban az utótagon kisebb intenzitású (mellék)hangsúly elhelyezésével tükrözheti az szintaktikai határokat (tanító/mester); szószerkezetekben az a szótag vesz föl hangsúlyt, amely egyben a dallamszerkezeti egység kezdőpontja is (a telt, szép leányok és a telt szép leányok). b/ A mondat szerkezeti szintjeinek tagolásában és integrálásában a hangsúly szintén az intonációval összhangban alakul: a mondat potenciális hangsúlyhelyei egybeesnek a hangmenet kezdőpontjaival a fráziskezdeten. Ha a potenciális hangsúly kiemelő szerepű, a mondaton belül vezérhangsúlyként jelenik meg: az igei szerkezet elé kiemelt, fókusz funkciójú egység mindig hangsúlyt kap, utána az igei szerkezet minden további tagja kötelezően hangsúlytalan a frázison belül (Imre Erzsit ismeri jól) c/ A nagyobb nyomaték, a hangsúly erőteljesebb képviselete elsősorban indulati érzelmek közvetítésére szolgál (pl. a felszólítás apellatív jellegét erősíti, ha a felszólító mondat hangsúlyos helyei nyomatékosabbak).
