A magyar nyelv szintaktikai típusa
A magyar nyelv szintaktikai típusa
Tartalmi tekintetben a magyar nyelv egyértelműen a nominatív típus képviselője. Van valódi alanyesete, ha az jelöletlen is. (Más felfogás szerint nulla vagy zéró-morféma jelöli, lévén hogy ez különbözteti meg minden más – testes – esetvégződéstől.) A nominatívusz meglétét jól mutatja, hogy az ilyen helyzetben lévő főnév alakja nem múlik az ige tárgyas vagy nem-tárgyas voltán, ugyanígy nem függ a különböző igenemek (cselekvő, szenvedő, visszaható stb.) felléptétől, ami más szóval annyit tesz, hogy közömbös az ige jelentése iránt (hogy ti. az cselekvést, történést, létezést, hatást, visszahatást stb. fejez-e ki). A tárgyeset határozott jelenléte ugyancsak nominatív vonás. Érdekes sajátossága viszont a magyarnak a tárgyas ige két irányú egyeztetése, nevezetesen az a tény, hogy az ige toldalékai nemcsak az alany számát és személyét, hanem a tárgy határozatlan vagy határozott voltát is jelölik (a fiú lát egy fát – a fiú látja a fát). A két irányú egyeztetés nem nominatív nyelvekben lényegesen gyakrabban fordul elő.
Ami a szórendi tipológia szempontját illeti, a besorolás attól függ, hogy tárgyas igével szerkesztett egyszerű kijelentő mondaton csak határozatlan tárgyat tartalmazó mondatot kívánunk-e érteni. Ebben az esetben a magyar III., azaz SOV típusú (A lány kenyeret eszik). Ha azonban a határozott tárgy is ide vonható, akkor arra nézve egy másik séma adódik, a II., azaz SVO (A lány eszi a kenyeret). Ebben az esetben a magyar nyelvet vegyes típusúnak kell tartanunk, minthogy kétféle alapszórend lép fel benne. Mindkét álláspont elfogadható.
A nyelvszerkezeti összehasonlítás
Az összehasonlító nyelvtudomány legfontosabb módszere a tág értelemben tipológiainak nevezhető összevetés. Az ilyen vizsgálat célja lehet konkrét–gyakorlati (például két nyelv összehasonlítása abból a célból, hogy speciálisan az egyik adott nyelv beszélői számára szerkeszthessünk lényegretörő és hatékony tankönyvet vagy nyelvtani leírást a másik nyelv elsajátítására), az ilyen esetekben inkább komparatív nyelvtanról beszélünk. A voltaképpeni nyelvtipológia, ahogyan ma felfogjuk, a világ nyelveinek szerkezeti összehasonlításával foglalkozik, mégpedig abból a célból, hogy felderítse 1. rendszeres egyezéseiket, tehát azokat az empirikus jegyeket, amelyek a világ minden nyelvében megtalálhatók – ez a vizsgálat az univerzálékutatás (univerzológia), 2. rendszeres különbségeiket, tehát azoknak a szerkezeti sajátosságoknak az együtteseit, amelyek egy-egy nyelvtípusra jellemzők, megkülönböztetve őket más ugyanilyen értelemben vett nyelvosztályok képviselőitől. A nyelvek típusokba sorolása, a tipizálás vagy tipológiai nyelvosztályozás (klasszifikáció) adta eredetileg ezen összehasonlítás-mód egészének elnevezését.
Az összehasonlító nyelvtudomány legfontosabb módszere a tág értelemben tipológiainak nevezhető összevetés. Az ilyen vizsgálat célja lehet konkrét–gyakorlati (például két nyelv összehasonlítása abból a célból, hogy speciálisan az egyik adott nyelv beszélői számára szerkeszthessünk lényegretörő és hatékony tankönyvet vagy nyelvtani leírást a másik nyelv elsajátítására), az ilyen esetekben inkább komparatív nyelvtanról beszélünk. A voltaképpeni nyelvtipológia, ahogyan ma felfogjuk, a világ nyelveinek szerkezeti összehasonlításával foglalkozik, mégpedig abból a célból, hogy felderítse 1. rendszeres egyezéseiket, tehát azokat az empirikus jegyeket, amelyek a világ minden nyelvében megtalálhatók – ez a vizsgálat az univerzálékutatás (univerzológia), 2. rendszeres különbségeiket, tehát azoknak a szerkezeti sajátosságoknak az együtteseit, amelyek egy-egy nyelvtípusra jellemzők, megkülönböztetve őket más ugyanilyen értelemben vett nyelvosztályok képviselőitől. A nyelvek típusokba sorolása, a tipizálás vagy tipológiai nyelvosztályozás (klasszifikáció) adta eredetileg ezen összehasonlítás-mód egészének elnevezését.
A földrajzi nyelvegybevetések
Az areális (tehát jól körülírható földrajzi térségekre összpontosító) nyelvtudomány azokra a nyelvi jelenségekre van tekintettel, amelyek egy-egy meghatározott régió nyelveinek, tehát két vagy több egymás közelében élő nép nyelveinek közös vagy hasonló jellegzetességeit mutatják, mégpedig attól függetlenül, hogy e nyelvek rokonai-e egymásnak vagy azonos típus képviselői-e. Ide tartoznak a nyelvek azon hasonlóságai is, amelyek földrajzi (s következésképpen történelmi és kulturális) érintkezésükön alapuló egymásra hatásukból állnak elő.
Az areális (tehát jól körülírható földrajzi térségekre összpontosító) nyelvtudomány azokra a nyelvi jelenségekre van tekintettel, amelyek egy-egy meghatározott régió nyelveinek, tehát két vagy több egymás közelében élő nép nyelveinek közös vagy hasonló jellegzetességeit mutatják, mégpedig attól függetlenül, hogy e nyelvek rokonai-e egymásnak vagy azonos típus képviselői-e. Ide tartoznak a nyelvek azon hasonlóságai is, amelyek földrajzi (s következésképpen történelmi és kulturális) érintkezésükön alapuló egymásra hatásukból állnak elő.
A nyelvek eredet szerinti összehasonlítása
A genetikus (vagy genealógiai) összehasonlítás a történeti–összehasonlító nyelvészet meghatározó módszere. Az ilyen összevetés célja annak felderítése, hogy bizonyos nyelvek rokonai-e egymásnak, s ha igen, milyen fokon; ebből következően milyen nyelvcsaládok léte állapítható meg; amennyiben az egy-egy nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket egy valamikor létezett közös alapnyelv örököseinek tekintjük, hogyan rekonstruálható közelebbről leszármazási rendjük („családfájuk”); alapszókincsükben, nyelvtani elemeikben és felépítésükben mennyiben mutatják fel az adott nyelvcsalád jellegzetességeit. A magyar nyelvvel kapcsolatban ilyen történeti–összehasonlító vizsgálatokat végez a finnugor nyelvészet, illetve az uralisztika.
A genetikus (vagy genealógiai) összehasonlítás a történeti–összehasonlító nyelvészet meghatározó módszere. Az ilyen összevetés célja annak felderítése, hogy bizonyos nyelvek rokonai-e egymásnak, s ha igen, milyen fokon; ebből következően milyen nyelvcsaládok léte állapítható meg; amennyiben az egy-egy nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket egy valamikor létezett közös alapnyelv örököseinek tekintjük, hogyan rekonstruálható közelebbről leszármazási rendjük („családfájuk”); alapszókincsükben, nyelvtani elemeikben és felépítésükben mennyiben mutatják fel az adott nyelvcsalád jellegzetességeit. A magyar nyelvvel kapcsolatban ilyen történeti–összehasonlító vizsgálatokat végez a finnugor nyelvészet, illetve az uralisztika.
