A STILISZTIKA TÖRTÉNETE (Szathmári István)
A STILISZTIKA TÖRTÉNETE
(Szathmári István)
(Szathmári István)
A stílus az a sajátos mód, ahogyan közölnivalónkat a nyelvi eszközök megválogatásával kifejezzük – röviden: kifejezésmód. A stilisztika pedig a stílussal foglalkozó tudomány, amely tehát a stílus mibenlétét, sajátságait, fajtáit és ez utóbbiak eszközeit, valamint megalkotásuk törvényszerűségeit vizsgálja.
A stilisztika valójában a 19. század második felének és még inkább a 20. század elejének a szülötte (a szó maga az Oxford English Dictionaryben 1846-ban, Littré francia szótárában pedig 1872-ben jelent meg). De a nyelvhasználatnak és a stílusnak a mindenekelőtt gyakorlati – tehát a nyelvi eszközök funkcióját is számításba vevő – kérdései nagyon korán felmerültek az ókori görög és római retorikákban (szónoklattanokban), poétikákban (költészettanokban), illetve a 12. század második felétől ezeket részben felváltó „ars dictandi”-kban (írásműszerkesztés-tanokban). Ilyenformán a retorikában például korán megkülönböztetik a három stílusnemet: a fennkölt, a közepes és az egyszerű stílust, és vizsgálják a szónoki beszéd legfontosabb stíluseszközeit, a hangos stílus lényeges kellékét: a jó hangzást, a zeneiséget; továbbá a trópusokat (szóképeket: a metaforát, a szimbólumot stb.) és az alakzatokat (az ismétlést, a fokozást, az ellentétet stb.); illetve az úgynevezett „ornata syntaxis” (szó szerint: díszítő mondattan) jelenségeit (a körmondatot, a gondolatritmust), valamint a stílus „illő” voltát (illő a stílus, ha a közlés módja összhangban van a közlés tárgyával stb.) A poétika akkoriban a költői előadás tudományát jelentette, az ars dictandik pedig részben retorikák, részben poétikák, illetve – persze nem ilyen néven – a középkor stilisztikái voltak. Ezek tehát a praxis, a gyakorlat tudományait jelentették, így pl. az alakzatokat a retorika a meggyőzés, a poétika pedig az esztétikai hatás szempontjából tekintette. Ezekből a gyakorlati tudományokból nőtt aztán ki a stilisztika akkor, amikor a retorika már sokak szemében csak elöregedett normatív, tehát inkább a nyelvhelyességet előtérbe helyező, erőltetett szabálygyűjtemény volt.
A fentebb mondottakból érthető, hogy a retorikák és poétikák szerepe a 18. század végétől egyre csökkent. A nyelv, a nyelvhasználat és a stílus érdemi és elmélyültebb vizsgálata hozta aztán meg a stilisztika megszületését. Mai ismereteink szerint Wilhelm Wackernagel bázeli egyetemi tanár tárgyalta a stilisztikát először a múlt század harmincas éveiben a retorikától és a poétikától különválasztva. Valójában azonban a stilisztikát a 20. század eleji jelentéstan, lélektan, és általános nyelvészet lendítette előre. Wilhelm Wundt már a múlt század utolsó évtizedeiben rámutatott arra, hogy a szó lélektani szempontból összetett jelenség. K. O. Erdmann pedig a szó fogalmi jelentéstartalmán kívül megkülönböztette a szó mellékjelentését és hangulati értékét, mások meg a pejoratív (vagyis negatív irányba mutató) jelentésváltozásokat vizsgálták.
Sylvester János Új Testamentuma volt az első magyar Újszövetség-fordításunk (Sárvár–Újsziget, 1541.)
