A legutóbbi negyedszázad
A legutóbbi negyedszázad
Induljunk ki abból, hogy nyelv- és irodalomtudományában több tekintetben szinte forradalmi változás következett be. A nyelvhasználat kerülvén az érdeklődés középpontjába, a kommunikációelmélet elvezetett a szocilingvisztikához (a társadalmi csoportok nyelvhasználatát vizsgáló tudományághoz), a pragmatikához (a beszédpartner szempontjait előtérbe állító tudományághoz) stb. De elvezetett a szövegnek, a szövegtípusoknak a vizsgálatához is. És közben kiteljesedett a szemantika (jelentéstan), a szemiotika (jeltan). Újjászületett továbbá a retorika, az irodalomtudományon belül pedig körvonalazódott az új poétika. De ami szintén fontos, fellendült az irodalomelmélet, és egyre nagyobb tért hódít a hermeneutika (értelmezéstan).
Mindez érthetően kihatott a stilisztikára is. Elsősorban inkább negatív irányban. Mivel a stilisztika – több oknál fogva – amúgy sem tudott sajátos tárgykörrel, problematikával és módszerrel rendelkező önálló tudománnyá válni, egyenesen válságba került. A Langue française című folyóiratban 1969-ben ki is mondták: „A stilisztikát nagyjából halottnak tekinthetjük.” Vígh Árpád a Helikon 1988. évi 3-4. stilisztikai számának bevezető – mintegy orientáló – dolgozatában meg a következőre utal: „Ettől az ... egy-két évtizeddel ezelőtt még széles körben művelt, nyelvészeti és irodalmi alaptudománynak számító ... stilisztikától a hatvanas évektől kezdve elfordult a kutatás”, és idézi a francia folyóirat említett következtetését. Egyébként hozzátehetjük, hogy a bevezető tanulmány szerzője nem is igen lát kiutat a válságból.
A jelzett forradalmi változás azonban pozitív irányban is hatott a stilisztikára. Az említett bevezető tanulmányt ugyanis követik az angol, a csehszlovák, a québeci, a franciaországi és a belgiumi, a lengyel, a magyar, a német, az újlatin, a román, a szovjet és az olasz stilisztikai kutatásokról szóló – gyakran alapos – felmérések, beszámolók. Nos, az én számomra ezek a dolgozatok a stilisztikának egyáltalán nem a haláláról tanúskodnak, hanem éppen arról, hogy – ugyan nemegyszer a poétikába stb. ágyazva, tehát nem stilisztikai címszó alatt – egy sereg új vagy megújult diszciplínának a bevonásával a stilisztika is inkább fellendült, és hogy az egyes országokban szinte sajátos arculatot kapott.
Folytathatjuk továbbá azzal, hogy az 1991-ben Párizsban megrendezett stilisztikai konferencia, illetve az ott elhangzott előadásokat tartalmazó 1994-es Qu’est-ce que le style (Mi a stílus?) című kötet e tekintetben még tovább megy. A bevezető egyenesen megállapítja, hogy az e diszciplínával kapcsolatos kutatások az utóbbi húsz évben megsokszorozódtak, és a „halott” elég jó egészségnek örvend.
Valójában tehát jó úton van a stilisztika.
