Az újmértékes verselés
Az újmértékes verselés
A 18. század második felének versújító költői nemcsak ókori, hanem későbbi, sőt korukbeli európai versformákat is meghonosítottak. Ezek az eredeti nyelvekben hangsúlyváltó ritmuselvet követtek, magyarul azonban éppúgy a szótagmérés elvére épülhettek, mint klasszikus elődeik. E zömükben nyugat-európai eredetű, középkori vagy újkori keletkezésű, költészetünkbe átültetett versformák rendszere a magyar újmértékes verselés.
A klasszikus kor formakészletéhez képest újdonságnak számít benne a szótagszám megnövekedett szerepe (szótagszámtartó lábversek), a sorzárlatok lejtésirányának váltakozása (emelkedő vagy szökő, illetve ereszkedő vagy lejtő zárlat), legfőképpen pedig a csaknem elmaradhatatlan rímelés. Az ókori formák rímtelenek voltak, a középkortól kezdve fel-felbukkanó rímes disztichonok, az ún. leoninusok Európa-szerte heves vitát kavartak a klasszikus költészet hívei között.
Egy-egy újmértékes sorfajt legegyszerűbben a verslábak vagy a soralkotó szótagok számával és az alaplejtés megnevezésével azonosíthatunk. A sorok vagy egész számú verslábból állnak, vagy fél versláb terjedelmű, közömbös hosszúságú végszótaggal zárulnak. A lejtésirányt meghatározó utolsó egész verslábtól eltekintve bárhol előfordulhat helyettesítő spondeus, esetleg pirrichius vagy – főként sorkezdeten – dipódia értékű koriambus. A jambusi tizenegyes például 5 jambusi verslábból és egy végszótagból áll, ezért hatodfeles jambusi sornak is nevezik. (A „hatodfél” régi magyar számnév 5 és felet jelent.) Elvont képlete: ∪ ⎯ | ∪ ⎯ | ∪ ⎯ | ∪ ⎯ | ∪ ⎯ | ∪ . Szövegpélda Csokonaitól: Tebenned úgy csap a poéta széjjel (A magánossághoz).
Az újmértékes formák között is kialakultak hagyományosan kötött szerkezetű sor- és szakaszmértékek.
A drámai jambus (ötös és hatodfeles, rímtelen jambusi sorok láncolata) Shakespeare színpadi műveinek, Katona József Bánk bánjának, Madách Imre Az ember tragédiájának sormértéke.
A tercina olasz eredetű, Dante Isteni színjátéka (nálunk pedig Babits Mihály Dante-fordítása) tette közismertté. 10 vagy 11 szótagú jambusi sorait, három sorú strófáit átfonódó rímelés fűzi egymáshoz: aba, bcb, cdc stb.
A stanza vagy ottava rima a verses regények kedvelt szakaszmértéke (Arany János: Bolond Istók, Arany László: A délibábok hőse). Nyolcsoros jambusi strófái leggyakrabban abababcc szerkezetűek.
A szonett 14 soros zárt forma, általában jambusi lejtésű sorokkal. A Petrarca Daloskönyvéből ismert olasz változat 2 x 4 + 2 x 3 sorra tagolódik, rímszerkezete eredetileg abba, abba, cdc, dcd, de ez már Petrarcánál is módosult, a későbbi európai költészet pedig a változatok egész sorát alakította ki. A Shakespeare nyomán elterjedt angol változatban csak a két zárósor különül el a többitől, rímszerkezete többnyire ababcdcdefef,gg. A Ronsard nevéhez fűződő francia szonettforma szakaszmértékét tekintve Petrarcát követi, sormértéke azonban a középmetszetes, 12 szótagú, váltakozó zárlatú (a magyarban épp ezért 12, 13, esetleg 14 szótagú) alexandrin. A 20. századi magyar költészetben mindegyik változatra van példa, sőt, egyéb, szokatlan megoldások is akadnak. A verselési technika csúcsaként szokták emlegetni a 15 szonettből álló, bonyolult szabályok szerint egybeszerkesztett szonettkoszorút (magyar példája József Attilától A kozmosz éneke).
Tóth Árpád nyomán – történetileg nem egészen megalapozottan – nibelungi sornak nevezzük az erős középmetszetű, ingadozó (12-14) szótagszámú jambusi sorokat, melyeknek kialakításába a francia alexandrin-sorok fordítása is belejátszott. Az alapforma a hatos jambus, de mind a metszet előtt, mind a sorvégen felbukkanhat egy-egy fél verslábnyi végszótag: ∪ ⎯ | ∪ ⎯ | ∪ ⎯ | (∪) | | ∪ ⎯ | ∪ ⎯ |∪ ⎯ | (∪). Egyik kedvelt formája volt ez Tóth Árpádnak (Elégia egy rekettyebokorhoz) és Radnóti Miklósnak is (Erőltetett menet). A nibelungi (vagy „tóthárpádi”) sornak a megfelelő szótagszámú metszetes ütemhangsúlyos sorokkal (6||6, 6||7, 7||6, 7||7) való rokonsága már a szimultán verselés témakörébe tartozik.
