Az ötvenes évek regényei
Az ötvenes évek regényei
Jókai hatalmas termékenysége valójában az ötvenes évek során bontakozott ki: szinte beláthatatlan, hogy annyi más elfoglaltsága mellett hogyan maradt ideje, hogy évente megjelenő regényeit, novelláit megírja. A szabadságharc utáni első években jórészt színes történeti környezetben játszódó, nagyszabású történelmi és egyéni (szerelmi) szenvedélyeket festő kalandos regényeket írt, akár a magyar történelmet, akár távolabbi világokat választván témául (előzőkre példa: Erdély aranykora, s folytatása: Török világ Magyarországon, 1852–53; az utóbbira a török birodalom belső bomlását tárgyazó Fehér rózsa és A janicsárok végnapjai, 1854); majd a magyar közelmúlt (a reformkor negyedszázada) fontos folyamatait és eseményeit feldolgozó vagy illusztráló nagyszabású tablókat alkotott – e regényei hozták meg számára a legszélesebb olvasóközönség elismerését is (A régi jó táblabírák, 1856, Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán, 1854). Jókai e regényeiben, melyek persze nem mindig mentesek a hazafias retorika és a nemzeti mítoszképzés túlzásaitól, a romantika eszközeinek teljességét mozgósítja: egyrészt – erkölcsi princípiumainak megfelelően, a jó és gonosz párharcának folyamatos ábrázolásaként – ideálisan jó és gonosz szereplők mozgatásával él (e gesztusa révén értek el művei sokszor irodalmon túl is mutató jelentős politikai vagy erkölcsi hatást; igaz, e gesztusa hívta ki, sok kritikusa részéről, az egyszerűsítés nem mindig jogtalan vádját is), másrészt azonban az a világ, melyben szereplőit mozgatja, oly sokféle, oly sok szinten mozog egyszerre, oly sokféle világnézetnek és hangulatnak tud egymás mellett helyet és súlyt adni, hogy mindez akár a főszereplők túlidealizálását is ellensúlyozhatja (e sokféleségnek, változatosságnak kulcsmozzanata Jókai páratlan nyelvi fantáziájában és játékos stíluskeveréseiben ragadható meg: valószínűleg ő volt az első a magyar irodalomban, aki a stílusok és stílushatások vegyítését jellemzésre, leírásra és hangulatkeltésre egyaránt használni tudta). Számtalan regénye közül kiemelkedik a kitűnően megszerkesztett, rendkívül változatos, nagyon sok értékszempontot mozgósító, remek dramaturgiai és narratológiai fogásokkal megírt bűnügyi történet, a Szegény gazdagok (1860), valamint az életképekben, egyszerre realisztikus, érzelmes, szatirikus és humoros jelenetekben és fordulatokban bővelkedő politikai irányregénye, Az új földesúr (1863), mely a Bach-korszak elmúltával a társadalmi konszolidáció, azaz egy (lényegében a Deák Ferenc-i programhoz közelálló) kiegyezés lehetőségét és ígéretét hirdeti és szorgalmazza.
Jókai Mór: Végszó a „Magyar nábob”-hoz
Részlet 1858
...Nagy hiba volna magamforma apró emberektől, ha azt hitetnék el magukkal, hogy valami nagy bajon segíteni tudnak, vagy ha az jobbra fordul, maguknak érdemeket tulajdonítanának benne; de még nagyobb hiba lenne, ha erejök csekélységének érzetében ezt a csekélységet nem iparkodnának arra fordítani, hogy nagyobbak és erősebbek társaságában csak egy lépésnyi haladásra is vihessenek egy elnyugodni készülő ügyet.
Részlet 1858
...Nagy hiba volna magamforma apró emberektől, ha azt hitetnék el magukkal, hogy valami nagy bajon segíteni tudnak, vagy ha az jobbra fordul, maguknak érdemeket tulajdonítanának benne; de még nagyobb hiba lenne, ha erejök csekélységének érzetében ezt a csekélységet nem iparkodnának arra fordítani, hogy nagyobbak és erősebbek társaságában csak egy lépésnyi haladásra is vihessenek egy elnyugodni készülő ügyet.
