Az utolsó évek
Az utolsó évek
Jókai életének utolsó évtizedeit, habár teljes társadalmi és írói elismerés közepette, de mégis az élő irodalomtól némileg távol élte le. Kései regényei, melyek jóformán csak megismétlik nagy kalandos fantáziájának eddigi fogásait és teljesítményeit, az ekkoriban „korszerűnek” tekintett irodalmi problémákat már nem érintették. E korszakában már maga is lemondott régi ábrázolási elvéről (melynek alapján a kalandosságot az időszerűnek választott világnézeti kérdések megjelenítési módozatának tekintette), s műveiben az önmagában vett különösségnek, extremitásnak keresése sokszor majdhogynem öncélúvá válik: látványosan mutatják ezt azok a regények, melyek régi, általában német kalandsorozatokat írnak újjá, színesebbé, feltűnőbbé (pl. A két Trenk és Trenk Frigyes, 1893-95, Egy hírhedett kalandor a XVII. századból, 1878, stb.). E korban legsikeresebb művei vagy önéletrajzi ihletésűek (mint pl. a szép részekben gazdag A tengerszemű hölgy, 1890), vagy pedig épp a kalandosságról lemondva, a realisztikus ábrázolási tendenciákat erősítik (mint pl. kései kisregénye, A sárga rózsa, 1893). Csak 1904-ben bekövetkezett halála után (1907) kapta meg az irodalmi élet alighanem legnagyobb lehetséges elismerését: a nála jóval fiatalabb, s egészen más szándékú generáció legkiválóbbja, Mikszáth Kálmán írta meg máig maradandó pályaképét: a Jókai Mór élete és korát.
Jókai Mór naplója hosszú lappangás után került vissza Magyarországra; 1980-ban jelent meg nyomtatásban
Jókai Mór síremléke a Kerepesi úti temetőben
