A nagy regények kora
A nagy regények kora
A század közepére már mai szemmel olvasva is kiváló regények születtek, elsősorban Kemény Zsigmond, Jókai Mór és Eötvös József tollából. E regények általában mind a romantika jegyében fogantak – egyszerre próbáltak nagyszabású elképzeléseket egyrészt ábrázolni, másrészt megvalósítani; általában jelentős, nemegyszer a korban közszájon forgó, tehát aktuális történelmi vagy ideológiai jellegű problémákat tematizáltak, s szenvedélyes, színes leírásaikkal és stílusukkal gyakran közvetlen befogadói hatásra is törtek. Eötvös József (1813–1871), aki mint politikus és mint kultúrpolitikus is kiemelkedő szerepet vitt, aki a magyar társadalomelmélet egyik legnagyszerűbb művét (A 19. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra, 1851–53) is megírta, a műfajnak több változatát is kipróbálta: mind szentimentális én-regénnyel (A karthauzi), mind nagyon éles, politizáló társadalmi szatírával, azaz „irányregénnyel” (A falu jegyzője), mind hatalmas arányú, filozófiai indíttatású történelmi regénnyel is (Magyarország 1514-ben) kísérletet tett. Mellettük az ötvenes évektől kezdve már rengeteg regényt sorolhatnánk, melyek elsősorban a magyar társadalom és történelem fontos problémáinak ideologikus, többnyire patetikus, s csak időnként könnyed vagy humoros illusztrációjával szolgáltak. Az olvasóközönség közülük soknak már csak a nevére emlékszik, jóllehet a maguk idejében az irodalmi életben igen komoly szerepet vihettek: ilyenek voltak pl. Vas Gereben (1823–1868) munkái (A nemzet napszámosai, 1857, Egy alispán, 1858); P. Szathmáry Károly (1831?–1891) könyvei (Az ország sebei, 1870). A leginkább maradandó társadalmi-lélektani regényt a korszak vezető kritikusa és teoretikusa, a század költészettörténetét tárgyaló fejezetben már emlegetett Gyulai Pál (1826–1909) írta meg: az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857, véglegesen 1867) mind társadalomrajzának mélysége, mind metaforikus szerkesztése révén a legjobb magyar regények között említhető.
