Népiesség és individualizmus kettőssége
Népiesség és individualizmus kettőssége
Petőfi korai verseiben folyamatosan egymás mellett él a népiesség közösségi jellegű költészetfelfogása (azaz egy olyan szándék, hogy a költő személye beleolvadjon, mintegy rejtőzködve, a természetesnek tekintett nép és népköltészet nagy egységébe), valamint a nagy romantika szélsőséges individualizmusa (mely kizárólag az én korláttalanságát és fenségét fogadta el). Versei közt, időrendben szinte megkülönböztethetetlen módon, egymást váltják a friss és szelíd népdalimitációk, a nyers és sokszor élesen szatirikus vagy ironikus életképek, a nyílt és a korban szokatlan őszinteséget sugalló önvallomásversek. Petőfi egyrészt programszerűen vállalta a népiességnek minden egyes elemét és összességét, másrészt azonban egy pillanatra sem volt hajlandó lemondani a romantikus én szubjektivizmusáról és kétségbevonhatatlan elsődlegességéről. Ennek a programnak jegyében hajtotta végre nagy kísérletét a verses epika megújítására: miután pazar és szellemes komikus eposzban (A helység kalapácsa, 1844) kifigurázta a nagy történelmi eposz műfaját, népmesei indíttatású gyönyörű romantikus elbeszélő költeményben (János vitéz, 1844) mutatott példát az általa követendőnek vélt irányzatra, változatos és gazdag daltermésével pedig a népies dalköltészetnek sokáig szinte kizárólagos mintáit alkotta meg (pl. Járnak, kelnek sokan zöld erdőben..., Hortobágyi korcsmárosné, angyalom!); ugyanakkor még ama tájleíró verseiben is, melyekben pedig alapjában véve népies jellegű képszerkesztés dominál (Az alföld), teljesen nyíltan vállalja szubjektivizált szemléletét („Szép vagy, alföld, legalább nekem szép”); nem egy esetben pedig eljut saját szubjektumának szinte kozmikus jellegű felnagyításáig is (pl. A világ és én, Sors, nyiss nekem tért...) – ennek a hatalmas méretű gesztusnak lesz majd következménye a későbbi versek nagy prófétai attitűdje is (olyan versekben, mint pl. A XIX. század költői, Az ítélet stb.).
Szendrey Júlia portréját a korszak híres festője, grafikusa, Barabás Miklós készítette el
