NŐÍRÓK (S. Sárdi Margit)
NŐÍRÓK
(S. Sárdi Margit)
(S. Sárdi Margit)
A középkorban, amíg a művészet elsősorban tanult mesterség és Isten szolgálata volt, a nők és férfiak alkotó szerepe között nem volt lényegi különbség. A középkori Magyarország szellemi műhelyeiben, a kolostorokban számos apáca másolt, fordított, állított össze írásműveket.
A reneszánsztól kezdve azonban, amikor az alkotás egy személyiség önkifejezése lett, a művészetekben a nemek szerepe elkülönült, s a nő inkább létrehívója, címzettje, támogatója a művészeteknek, mintsem alkotója. A hagyomány megtöréséhez, az alkotás s a női szerep együttes vállalásához a nőírónak nemcsak tehetségre, de öntudatra és bátorságra is szüksége volt.
A protestantizmus a hívőtől – a bibliaolvasás mellett – megkövetelte hitének egyéni megélését, az Istennel való személyes számvetést is, így alapot teremtett arra, hogy a nők a férfiakhoz hasonlóan imák, könyörgések, dicséretek szerzőiként lépjenek fel. Első ismert nőköltőink (ha ugyan nem férfiak írták az ő nevükben) műveit a Bornemisza-énekeskönyv (Énekek három rendbe, Detrekő, 1582), majd nyomában a Bártfai énekeskönyv (A keresztyény gyülekezetben való isteni dicséretek, [Bártfa], 1593) tette közzé. Dóczy Ilona 1567-ben, „pinkösdnek elmúltával” írta „Dicsérlek tégedet, én édes Istenem, nagy kegyelmességedért” kezdetű, könyörgő és hálaadó énekét. Ládonyi [Ladoni] Sára éneke írásakor már két férjet temetett el. A „Láss hozzám, Úristen, kegyelmes szemeiddel” kezdetű könyörgésben személyes sérelmeit – árvaságát, a rosszakarók szidalmait – is elpanaszolja. Massay Ágnes Hálaadás tiszta életért címmel írt éneket („Mostan vöttem, Uram, én ezt eszembe...”), amelyben hálálkodik Istennek, hogy megóvta attól a bűntől őt, hogy ellenségeire átkot kérjen.
Telegdy Kata
Nőköltők a barokkban
Rákóczi Erzsébet
Petrőczy Kata Szidónia
Nőírók a századfordulón
Írónők, költőnők a 18. században
