Kedvesek vagy hasznosak?
Kedvesek vagy hasznosak?
Az állatvilág intézményes védelme sok évtizeddel megelőzte a természetvédelmi törvényeken alapuló „igazi” védelmet. Ez azoknak a mezőgazdasági és kulturális célból hozott intézkedéseknek köszönhető, amelyek a „hasznos” vagy annak vélt madár- és emlősfajokat gazdasági vagy kulturális megfontolások alapján helyezték védelem alá. Erre a legjobb példát az énekesmadarak szolgáltatják, hiszen egy részükkel azért foglalkoztak, mert a mezőgazdaságnak „hasznosak”, mások pedig „kedvesek”, „szépek”, „ártalmatlanok”, „védelemre méltóak”.
A tételes, vagyis név szerint is felsorolt védetté nyilvánítás 1901-ben kezdődött, addig általában csak egyes állatcsoportokat, pl. az énekesmadarakat, a bizonyos méreten aluli halakat, a hasznos állatfajokat helyezték védelem alá. Ez a megközelítés azonban később is gyakorlat maradt, így pl. a denevéreket vagy a cickányokat, a baglyokat vagy a vízimadarakat helyezték védelem alá, anélkül, hogy azokat tételesen felsorolták volna. Részben ezért, részben az ország területváltozásai s végül az egy időpontban hazánkban élő ismert fajok számának változásai miatt az egy-egy intézkedés eredményeképpen védelem alá került fajok pontos számát megállapítani nem lehet. Néhány példa a bizonytalanságra:
– Utólag nehéz lenne megállapítani, hogy 1901-ben hazánkban hány denevér- vagy cickányfajt ismertek (ezért később mindig azt a fajszámot vesszük figyelembe, ami az adott időpontban ismert volt).
– Az 1961-es jogszabály 19 kivételével minden madárfajt védelem alá helyezett. Akkor a hazánkban ismert madárfajok száma 340 volt, vagyis 321 állott a természetvédelem oltalma alatt. Később a megfigyelt fajok száma 350-re emelkedett, ami azt jelentette, hogy a védett fajoké 331 volt. (Ma az ismert madárfajok száma 360 fölött van, igaz, közben a madárvédelemről szóló jogszabályok is megváltoztak.)
– Hosszú ideig a talpastyúkot, a hiúzt, a farkast, a jávorszarvast vagy a medvét nem tartották számon hazai fajokként, később azonban ismét megjelentek hazánkban.
A kifogástalan számszerű nyilvántartást zavarják, illetve lehetetlenné teszik a jogi bizonytalanságok is. Erre legjellemzőbb példa a túzok esete, amely az 1883. évi vadászati törvény szerint augusztus 16. és január 31. között vadászható volt, 1925-től a kakast március 1-től május 1-ig, valamint november 1. és december 31. között el lehetett ejteni, de a tojót és a récét nem volt szabad vadászni. A vadászati idény később április–májusra szűkült. A túzokkakas elejtését egy miniszteri rendelet 1947-től miniszteri engedélyhez kötötte, ami eléggé széles körű védelmet jelentett. A vadgazdálkodásról és a vadászatról intézkedő 1970. évi rendelet a túzokot teljes vadászati tilalom alá helyezi (ami még mindig csak a vadászokkal szemben jelentett teljes védelmet). A tételes védetté nyilvánítás a természetvédelemről szóló 1971. évi kormányrendelettel következett be, mely 1979-ben fokozott védelemmé alakul át.
Érdemes megemlíteni, hogy a madárvédelemről szóló 1954. évi minisztertanácsi rendelet említést tesz a túzokról, ennek ellenére egyes szakkönyvekben a védelem alá helyezés időpontjaként az 1954-es évet tüntetik fel (ennek valószínű oka, hogy összetévesztik a reznektúzokkal). A „teljes” védetté nyilvánítás helyes időpontja: 1971.
S végül meg kell említeni, hogy az egy-egy időpontban védett állatfajok pontos számának megállapítását bizonyos fajok elnevezésében és rendszertani besorolásában fenálló bizonytalanság is akadályozza.
