Hegyláncok óceáni aljzatból
Hegyláncok óceáni aljzatból
Az ofiolit (kígyókő) kifejezést először a francia Brogniart használta 1827-ben a szerpentinit nevű kőzet leírása során. Később ismerték fel, hogy a szerpentinit, amely tulajdonképpen metamorf peridotit, mindig jellegzetes kőzetsorozat tagjaként, gabbró, dolerit, bazalt, agyagpala és radiolarit társaságában bukkan elő. Ma e kőzetegyüttest hívjuk ofiolitnak, ami – korszerű értelmezésben – olyan, egykor óceáni litoszférát alkotott kőzetsorozat, amely képződési helyétől és környezetétől tektonikusan elszakadt. Ez a folyamat leggyakrabban az óceánok szegélyén található szubdukciós övek területén, obdukcióval megy végbe: ennek folyamán az ütköző óceáni lemez kisebb-nagyobb darabjait a vele szemben mozgó (óceáni vagy kontinentális) lemez lefaragja, feltorlaszolja, sőt nagy magasságokba fel is gyűrheti. Az így kialakult, hegyláncokban megjelenő keskeny ofiolitpászták ma az egész világot behálózzák, kirajzolva az elnyelt, vagy éppen elnyelődő óceánok egykori, illetve mai szegélyvonalát.
A kárpát-pannon térségben két, a felszínen is nagy területen tanulmányozható ofiolit-övet ismerünk. A Maros-menti ofiolit-zóna az Erdélyi-középhegységet délkeletről övezi, s kb. 200 km hosszan követhető. Kőzetei a Maros jobb partján futó autóút északi oldalának útbevágásaiban láthatók. A másik a Mellétei-sorozat kőzetegyüttese, melynek felszíni kibúvásai a Bükk hegység délnyugati sarkától, Siroktól a Bódva völgyéig, majd innen nyugatra fordulva Rimabányáig (Rimavska Baňa) nyomozhatók.
