Magyarország életföldrajzi beosztása
Magyarország életföldrajzi beosztása
Magyarország területének legnagyobb hányadát a holarktikus flórabirodalom közép-európai flóraterületének délkeleti részét képező pannóniai flóratartomány képezi. A határszéli területek bizonyos részei már a Kárpátok, a Keleti-Alpok és a Nyugat-Balkán flóratartományait képviselik.
A síkságok és a középhegységek biogeográfiai képe első pillantásra is eltér. Ugyanakkor ami a fajszámot illeti, érdekes – és megtévesztő – adat, hogy a középhegységek virágos növényeinek több mint négyötöde az alföldeken is fellelhető. Megtévesztő ez a mutató, hiszen míg a középhegységeket zárt tölgyesek, gyertyános tölgyesek, bükkösök, addig Alföldünket – eredetileg – nyíltvízi, mocsári, réti és itt-ott szikes társulásokkal megszakított, laza tölgyligetes mezőségek, ártéri ligeterdők jellemzik.
A folyókat kísérő ártéri ligeterdők mára töredékükre zsugorodtak
1. A pannóniai flóratartományon belül legnagyobb kiterjedésű az Alföld flóravidéke (Eupannonicum), amely magába foglalja a Kisalföldet is. Határainkon is túlterjed, elsősorban kelet és dél felé, de része a Kisalföld folytatásában a Morvamező és a Bécsi-medence is. Az Alföld jórészt ma már mezőgazdasági táj; az eredeti természetes növénytakaró csak kisebb-nagyobb foltokban maradt fenn.
A Kisalföld (Arrabonicum) flórajárását ártéri keményfa-ligeterdeivel, kiszáradó síklápjaival, a Fertő-tó környéki szikesekkel, nádasokkal és homokpusztai növényzetével jellemezhetjük. A Mohácsi-sziget és a Dráva-síkja a Déli-Alföld (Titelicum) flórajárás magyarországi része. Főleg hatalmas folyómenti ligeterdőkben gazdag terület. A Mezőföld és a Solti-síkság (Colocense) flórajárást löszhátak, homokpuszták, égerlápok, síklápok, kékperjés rétek és nagy kiterjedésű szódás szikesek alkotják. A Duna és Tisza közti homokhátság (Prematicum) flórajárás területén a leggazdagabb a homokpusztai növényzet hazánkban. Egyes részein (Fülöpháza környékén) még szabadon mozgó, nyílt homokbuckákkal is találkozhatunk. Az Alföld legnagyobb kiterjedésű flórajárása a Tiszántúl (Crisicum). Változatos tájakat foglal magába, ártéri erdők, lösz-sztyep maradványok váltakoznak kiterjedt mocsarakkal és hatalmas szikes pusztákkal (Hortobágy). Itt jegyzendő meg, hogy az Alföld pusztaságai, különösen a szikesek, javarészt másodlagosan, főként emberi behatásra jöttek létre. Sajátos tájképi jellegzetességeik, élőviláguk, és az ahhoz kapcsolódó emberi tevékenység okán különleges természeti értékei hazánknak. A Debrecentől északkeletre elterülő homokterület öleli fel a Nyírség (Nyírségense) flórajárását. Kiterjedt és változatos homokpusztai, lápi és erdei vegetáció jellemzi. Mészmentes homokján díszlő homoki tölgyesei és homokpusztái mellett említésre méltók terjedelmes lápjai (Bátorliget, Kállósemjén), amelyek a jégkor utáni hűvös klímaszakasz emlékét őrzik, számos reliktumnövénynek nyújtva menedéket. Az Északi-Alföld (Samicum) flórajárása a Bodrogközre és Bereg-Szatmári-síkra terjed ki (beleértve a határon túli területeket is). Tölgy-szil-kőris ligeterdeiben és gyertyános tölgyeseiben már megtaláljuk a bükköt, sőt a közeli Keleti-Kárpátok hegyvidéki növényfajainak néhány képviselőjét is (pl. pillás perjeszittyó [Lusula pilosa], kárpáti sáfrány [Crocus heuffelianus]). Különös érdekességként említendők a Csaroda környéki tőzegmohás lápok, ritka, értékes maradványfajaikkal (tőzegáfonya [Vaccinum oxycoccus], tőzegeper [Comarum palustre]).
Az egykori nagykiterjedésű erdős-sztyep vegetáció utolsó hírmondói közül való a nyurga növésű macskahere (Phlomis tuberosa)
A Kárpát-medence hajdanvolt óriási mocsárvilágának ma már csak töredékei maradtak fenn
2. Középhegységeink északkeleti szárnya, az Északi-középhegység flóravidéke (Matricum) sajátosan kettős arculatú. A Börzsöny, Mátra és a Bükk magasabb térszíneinek, északias lejtőinek növénytakarója már kárpáti jellegű (lásd alább), míg az alacsonyabb felszíneken, a délies lejtőkön melegkedvelő pannon vegetáció díszlik. A növényzet függőleges tagozódása itt a legteljesebb. Az alacsonyabb térszínek uralkodó növényzetét tatárjuharos és mezei juharos tölgyesek, cseres-tölgyes erdők adják. Felettük gyertyános tölgyesek, 600 m-től középhegységi (szubmontán), 8–900 m felett pedig magashegységi (montán) bükkösök következnek. A viszonylag nagy magasság és a Kárpátokhoz való közelség miatt nemcsak hogy kárpáti növénytársulások egyedül itt vannak az országban, hanem a többi növénytársulások is jelentős részben kárpáti vonásokkal gazdagodnak.
Dolomithegyeink változatos, mozgalmas felszínei számos veszélyeztetett életközösségnek nyújtanak utolsó menedéket
A bükkösök a kiegyenlített párás mezoklímájú termőhelyekre jellemzők
A flóravidék legészakibb, a Kárpátokkal szorosabb kapcsolatot jelző flórajárása a Tokaji-hegység (Tokajense). Északi része, a Nagy-Milic csoportja már a Kárpáti flóratartomány (Carpaticum) Kassai-flórajáráshoz (Cassovicum) tartozik. Nagy kiterjedésű tölgyesek váltakoznak bükkösökkel, a hegyi patakokat égerligetek kísérik. Csak itt, Hollóháza környékén található egyedül az országban a fekete lonc (Lonicera nigra). A hegység déli peremén (Tokaj és Szerencs vidékén) szárazságtűrő pusztai vegetációval találkozunk. Aggtelek környékének karsztvidéke a Cserehát dombsági területével a Tornai flórajárást (Tornense) alkotja. A mozgalmas karsztos felszíneken fajgazdag növénytakaró fejlődött ki. A flóravidék legnagyobb kiterjedésű, egyben legváltozatosabb flórajárása a Bükk hegység (Borsodense). Fennsíkjainak montán bükkösei számos kárpáti faj élőhelyei. A 800 m feletti irtásrétek (pl. Nagy-mező) fajgazdagságuknál fogva különleges természeti értéket képviselnek. Igen változatosak a mészkősziklák és a szilikátos sziklák társulásai, utóbbiakon Szarvaskőnél a magyar kőhúrral (Minuartia frutescens). A száraz, meleg déli lejtőkön karsztbokorerdők alakultak ki. A hűvös, északias völgyekben tőzegmohás, gyapjúsásos lápok is előfordulnak. A Mátra és a Börzsöny flórajárásainak (Agriense, illetve Neogradense) növényzetében szintén kimutathatók a kárpáti hatások; a mátrai Sas-kőn él a havasi szirtipáfrány (Woodsia alpina). A börzsönyi flórajárás részét képező Cserhát és Gödöllői-dombvidék növényzete már erőteljesen kontinentális jellegű. Az Északi-középhegység délnyugati peremének flórajárása a Visegrádi-hegység (Visegradiense), amelyet korábban a Dunántúli-középhegységhez soroltak. Ennek magyarázata a terület átmeneti jellegéből fakad. Itt találkoznak ugyanis északkelet felől egyes kárpáti és kontinentális fajok (pl. pirosló hunyor (Helleborus purpurascens)) a délnyugatról származó szubmediterrán (magyar gurgolya (Seseli leucospermum)) és nyugat-balkáni (pufók árvacsalán (Lamium orvala)) fajokkal.
A szélsőséges termőhelyi adottságú Duna–Tisza-közi homokpuszták dísze a Petőfi által is megénekelt kék szamárkenyér (Echinops ruthenicus)
3. A Magyar-középhegység délnyugati vonulata szintén önálló életföldrajzi egységet alkot: a Dunántúli-középhegység (Bakonyicum) flóravidékét. Területén erőteljes szubmediterrán klímahatások éreztetik hatásukat, amelyek a hőmérséklet és a csapadék eloszlásában jutnak kifejezésre. A nagykiterjedésű dolomitfelszínek nehezen beerdősülő szirtjei számos reliktumnövénynek nyújtottak menedéket, és kedveztek a bennszülött fajok létrejöttének is. A függőleges tagozódás jóval kisebb, mint az Északi-középhegységben; nagyobb kiterjedésű bükkösök például csak a Bakonyban fordulnak elő. A legelterjedtebb társulás mély, agyagos talajon a cseres tölgyes, mészkőterületeken a mészkedvelő tölgyes. A Dunántúli-középhegység 3 flórajárásra oszlik.
Északkeleti tagja a Budai-, a Pilis- és a Gerecse-hegységet magába foglaló tájegyüttes, a Pilisense flórajárás. E hegyvidéki terület cseres és gyertyános tölgyesei mellett az északias lejtőkön bükkösöket is találunk. Gyakoriak a bokorerdők, lejtősztyepekkel, sziklagyepekkel tarkítva. A flóravidék legnagyobb kiterjedésű flórajárása a Vértes és Bakony területe (Vespremiense). Csapadékosabb klímájának köszönhetően számottevő a gyertyános tölgyesek és a bükkösök térfoglalása. A Vértes dolomitszirtjei különösen gazdagok maradvány- és bennszülött fajokban, így pl. Csákvár mellett reliktum keleti gyertyán- (Carpinus orientalis) erdő él. A Vértes és a Bakony árnyas bükköseiben él a babérlevelű borszlán (Daphne laureola). A flóravidék legdélibb részét a Balaton-vidék flórajárása (Balatonicum) foglalja el. Sajátosan kétarcú terület: a Keszthelyi-hegység karbonátos üledékekből álló vonulatai mellett mind tájképileg, mind pedig életföldrajzilag különös értéket képviselnek a Balaton-felvidék vulkáni tanúhegyei. A flórajárás mediterrán fajai közé tartozik az őszi csillagvirág (Scilla autumnalis) vagy a genyőte (Asphodelus albus).
4. A Dél-Dunántúl flóravidéke (Praeillyricum) igen változatos, eltérő karakterű tájak együttese. E terület átmenetet képez a Pannóniai és a Nyugat-balkáni (Illír) flóratartomány között. A balkáni és szubmediterrán jelleget számos faj megléte tükrözi. Átmenet kelet-nyugati irányban is jelentkezik: keleten még gyakoriak a pusztai elemek, nyugatabbra már megjelennek az atlanti-mediterrán vagy dealpin fajok. A kedvező klimatikus hatásoknak köszönhetően – mindenekelőtt a csapadékos nyugati országrészben – a cseres és gyertyános tölgyesek mellett nagy kiterjedésű zonális bükkösöket is találunk.
A flóravidék legnyugatibb flórajárása a Zalai-dombvidék (Saladiense), ahol az uralkodó bükkösök mellett (zalai bükkönnyel [Vicia oroboides], tarka lednekkel [Lathyrus venetus]) jellemzőek az észak-déli irányú völgyek nagykiterjedésű síklápjai. A Dráva-mentétől a Zselicen és a Marcali-hátságon a fonyódi Nagy-berekig és a Kis-Balaton mocsárvilágáig terjedő homokos, löszös dombsági terület Belső-Somogy (Somogyicum) flórajárását alkotja. Változatos növénytakarójára egyaránt jellemzők a tölgyesek és bükkösök, valamint a homokpuszták, a mocsarak és lápok. A dél-somogyi Baláta-tóban Magyarországon egyedül itt él a rovaremésztő Aldrovanda vesiculosa. A Külső-Somogy (Kaposense) flórajárásban a balkáni (illír) jelleg gyengül és erősödik a pannon hatás, ami jól megfigyelhető a löszdombok és a homokfelszínek gyepvegetációjában. A flóravidék legdélibb flórajárása a Mecsek és a Villányi-hegység (Sopianicum). Ez utóbbi már az illír flóratartományhoz (Illyricum) sorolható. A mészkővonulat délies lejtői – főleg a Villányi-hegységben – különösen gazdagok szubmediterrán és balkáni elemekben (pl. dalmát csenkesz [Festuca dalmatica var. pannonica], olasz müge [Asperula taurina]). A Mecsek hegységtől északra fekvő dombsági terület fokozatosan elszegényedik a délies elemekben.
A hazánkban bennszülött magyar kőhúr (Minuartia frutescens) kizárólagosan az Északi-középhegység vulkáni alapkőzetű sziklagyepeiben fordul elő
5. Hazánk nyugati peremvidéke a Nyugat-Dunántúl, más néven a Magyar Alpokalja (Praenoricum) flóravidékét alkotja. A pannon flóraelemek helyét a dealpin és boreális elemek veszik át. Számos alpesi faj kíséretében állományalkotó a lucfenyő és az erdei fenyő. Szintén átmeneti jellegű terület, legnyugatibb részei (a Soproni- és Kőszegi-hegység, valamint a Vendvidék Szentgotthárdtól nyugatra) már a Keleti-Alpok (Noricum) flóratartományához tartoznak.
E „Magyar Alpok” néven összefoglalható flórajárásban az erdeifenyvesek mellett luc- és vörösfenyő is előfordul, a hazánkban csak itt élő havasi égerrel (Alnus viridis). Gyakoriak a tőzegmohalápok. A Kőszegi-hegység szikláin megjelennek az első bennszülött alpesi fajok. A flóravidék legjellemzőbb területe az Őrség, amely a Vasi-dombvidékkel együtt önálló flórajárást (Castriferreicum) alkot. Összefüggő erdei fenyvesei (körtikékkel, korpafüvekkel, ritka páfrányfajokkal), égerligetei, tőzegmohás lápjai, a Vasi-Hegyhát csarabos fenyérei sajátos hangulatot kölcsönöznek a vidéknek. A Göcseji flórajárás (Petovicum) a Dél-Dunántúl flóravidéke felé képez átmenetet. Alpokalji jellegű erdeifenyvesei mellett balkáni jellegű bükkösöket és gyertyános tölgyeseket is nagy kiterjedésben találunk. A flóraterület „individuális” flórajárása a Lajta-hegység, amelynek Sopron és Fertő-tó közötti mészkővonulata pannon jellegű, melegkedvelő (szárazságtűrő) élővilágnak ad otthont, néhány kelet-alpi fajjal fűszerezve.
