Romtalajok
Romtalajok
A váztalajokat, valamint az öntés- és lejtőhordalék-talajokat egyesítő romtalajok közös vonása, hogy az adott térség sajátos talajképződési feltételeinek (éghajlat, kőzettulajdonságok, vízellátottság stb.) megfelelő kifejlődésük valamely okból korlátozott: az első esetben a talajpusztulás, a másodikban ennek ellentéte, a talajhordalék-felhalmozódás gátolja a normális talajfejlődést. Rendkívül elterjedtek, ám egyenként nem nagy kiterjedésűek, ezért talajtérképünk méretarányában nem is ábrázolhatók (köves, sziklás, illetve kavicsos váztalaj, földes kopár; humuszos öntés, lejtőhordalék-talajok). Terjedelmesebb foltok-mozaikok alakjában jelenik meg viszont a nagy magyarországi homokvidékek (Nyírség, Duna–Tisza köze) két jellegzetes váztalaj-típusa, a futóhomok és a humuszos homok. Ezek a szerves kolloidok (humusz) jelenléte, ill. hiánya alapján különíthetők el egymástól: míg az előbbi típus különálló szemcséit a szél szabadon mozgatja, buckákká, homokfodrokká, homokleplekké formálja, az utóbbi főleg az antropogén homokmegkötés (mezőgazdasági tevékenység, szélfogó sáncok, erdősávok létesítése stb.) során humuszosodott, stabilizált futóhomoknak („kötött homok”) tekinthető. Hasonló „fejlettségi különbség” figyelhető meg az akkumulációs eredetű öntéstalajok között is: a nyers öntés a folyóárterek legalacsonyabb, leggyakrabban elöntött síkjainak friss hordalékrétegekkel ismételten elfedett, ezért fejlődésében megrekedt talajtípusa, míg az árvizekkel (hordalékborítással) ritkábban érintett magasabb ártéri síkok öntéseinek hosszabb idő állt rendelkezésére az egyelőre csak humuszosodásban megnyilvánuló talajfejlődéshez (humuszos öntés).
