A vízhálózat kezdeteinek kialakulása
A vízhálózat kezdeteinek kialakulása
A vízrendszer alapvonalai a miocén közepétől indult szerkezeti mozgásokhoz kapcsolódtak. Akkor – mint a Pannon-tó ősföldrajzánál bemutattuk (lásd Az újabb neogén című részt) – a mai alpi-kárpáti-dinári maghegységek részben összefüggő láncokban, részben szigetszerű foltokban helyezkedtek el. A Duna vízrendszerének legelső tagjai a hegyvonulatokról meginduló vagy a korábbról átöröklött vízfolyások lettek.
A fejlődő vízfolyások – az emelkedés és a feltöltődés üteme szerint – a feltöltődő Pannon-tó mindenkori határához igazodva hosszabbították meg medervonalaikat. A vulkáni hegységek létrejötte, a lávafolyások, törmelékárak „elgátlásai” miatt egyes szakaszokon ugyan kitérőkre kényszerülhettek, de előbb-utóbb mégis hatott rájuk a süllyedő központi medencék – mint erózióbázisok – vonzása, amelyek lejtésükkel egyszersmind a vízfolyások lehetséges útvonalait is kijelölték.
Vázlatos rétegtani szelvények a Tiszántúlról Juhász Gyula szerint.
A – ÉÉNy–DDK-i irányban Egyek-Biharnagybajom között, a fácies-összefogazódási zónát hosszanti irányban átszelve; B – DNy–ÉK-i irányban Rákóczifalva–Ebes között. Az uralkodó kőzettípusok: 1 – aleurolit, agyagmárga és homokkő sűrű váltakozása; 2 – közép- és finomszemcsés homokkő, valamint aleurolit; 3 – aleurolit és agyagmárga; 4 – finomszemcsés homokkő és aleurolit; 5 – agyagmárga; 6 – mészmárga, márga
A már korábban is létező folyók ún. keresztvölgyek bevágásával tartották fenn hegységi szakaszaikat a vulkáni övezet képezte gáton át. Így például ma a Garam Zólyom alatt, a Zagyva Kisterenye alatt, a Laborc Homonna és Nagymihály között, az Ung a Vihorlát és a Szinyák között, a Latorca a Szinyák és a Borló között, a Felső-Tisza az Avas és a Kőhát északi oldalán, a Maros a Görgényi- és a Kelemen-havasok között, az Olt a Tusnádi-szorosban töri át a vulkáni hegységeket. Kivételt képez ez alól a Sajó és a Hernád, valamint a Berettyó és a Három-Körös-völgye, amelyek miocén beltengeri öblök utódainak tekinthetők.
