A hegység mai arculata
A hegység mai arculata
A 864 m magas Nagy-Hideg-hegy piroxénandezit-lávái a Magas-Börzsöny legfiatalabb működése során törtek fel
A mai Börzsöny három kistájból áll, amelyek jól megfeleltethetők a vulkánosság vázolt menetének. Délen az ún. Börzsönyalja, pontosabban a Dél-Börzsöny elzárt medencéi – Kóspallag, Márianosztra és Szokolya környéke – az ős-börzsönyi kalderaudvar belsejében alakultak ki. Területüket a posztvulkáni kiemelkedés következtében fölerősödő folyóvízi erózió – főleg a területet meghatározó, északnyugat-délkeleti törésvonalakhoz igazodva – hullámos dombsági térszínné szabdalta. Az Észak-Börzsöny (a „Börzsönylába”), valamint a Magas-Börzsöny nyugati és keleti szegélye a nagy kaldera peremét és külső lejtőit képviseli. Ez az előzőnél jobban tagolt, dombvidéki táj – főleg északon – a hegység legelhagyatottabb, legvadregényesebb része. A viszonylag sűrű vízhálózat a nagy kaldera külső lejtőinek megfelelően – legszebben nyugaton és északon – sugarasan széttartó. A medencék és a Börzsönylába éghajlata egyaránt mérsékelten hűvös és mérsékelten nedves, 8,5–9,5 °C átlagos évi középhőmérséklettel és 650–750 mm évi csapadékkal. Végül a legfiatalabb táj, a valamivel zordabb éghajlatú (1–2 °C fokkal hűvösebb és kevéssel csapadékosabb) Központi- vagy Magas-Börzsöny – elsősorban működésének kúpépítő jellege miatt – a legjobban megőrizte eredeti vulkáni formáját. Ezt a vízrajz is tökéletesen tükrözi: a Fekete-patak völgye felé ágasan összetartó, a külső lejtőkön széttartó rajzolatot mutat (lásd az űrfelvételen). A kirándulók és síelők leginkább a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos gerincét keresik fel, amely északkeleten a Magosfa, északnyugaton a Hollókő felé folytatódik; e gerinc (a zöld, illetve a piros turistajelzésen) mintegy 5 x 3 kilométeres, ovális peremű udvart határol, az egykori magas-börzsönyi vulkán ma már kiszélesedett, lealacsonyodott kalderáját.
A Börzsöny sajátos lepusztulásformái a blokk- és hamuár-üledékek kipreparált tornyai, amelyek közül a képen a Katalin-szikla látható. Eme elsődlegesen völgykitöltő képződmények erózióval szembeni ellenállását az okozza, hogy a kisebb-nagyobb blokkok tágulását és zsugorodását jól „tűri” a cementáló, finomszemcsés kötőanyag (összetömörödött vulkáni hamu) (belül)
Lávaár maradványa a Nagy-Inócon: a folyásiránnyal megegyezően lapokra hasadozó, jól aprózódó, ún. pados elválású lávakőzetek a blokk- és hamuár-üledékeknél gyorsabban pusztulnak
