Tudod-e, mikor ellik a kőszáli zerge, megfigyelted-e, mikor borjazik a szarvas?
Megszámoltad-e, hány hónapig vemhesek, tudod-e, mikor ellenek?
Lefekszenek, megellik borjaikat, és megszabadulnak fájdalmuktól.
Borjaik megerősödnek, felnőnek a legelőn, elszélednek, és nem térnek hozzájuk vissza.
Ki bocsátotta szabadon a vadszamarat, ki oldozta el a zebra kötelét?
A pusztát rendeltem otthonává, lakóhelyévé a szikes földet.
Kineveti a városi sokadalmat, nem hallja a hajcsár kiáltozását.
A hegyeken keres legelőt, fölkutat mindenféle zöld növényt.
Hajlandó-e szolgálni neked a bivaly? Ott hál-e jászolodnál?
Barázdába tudod-e fogni kötéllel a bivalyt, boronálja-e utánad a göröngyöket?
Bízhatsz-e benne, mivel nagy az ereje? Rábízhatod-e a munkádat?
Elhiszed-e róla, hogy behordja gabonádat, és szérűdre betakarítja?
A struccmadár vígan verdes szárnyával, nem gólyaszárny és -toll az!
A földön hagyja tojásait, és a porban költeti ki.
Elfelejti, hogy a láb eltiporhatja, és a mezei vad eltaposhatja.
Fiaihoz oly mostoha, mintha nem is az övéi volnának. Nem retteg attól, hogy kárba vész fáradsága.
Mert Isten megtagadta tőle a bölcsességet, nem részesítette értelemben.
De ha nekirugaszkodik, nevet a lovon és annak lovasán.
Te adsz-e erőt a lónak, te ruházod-e fel a nyakát sörénnyel?
Te ugráltatod-e, mint egy szöcskét? Büszke horkantása félelmetes.
Kapálja a csatateret, örvend erejének, és nekirohan a fegyvernek.
Neveti a rettegést, nem remeg, nem fordul vissza a kard elől.
Csörög rajta a tegez, csillog a lándzsa és a kopja.
Dübörögve, reszketve dobog a földön, nem marad veszteg, ha zeng a kürt szava.
Nyerít, valahányszor megszólal a kürt, már messziről megérzi a harcot, a vezérek dörgő hangját és a harci zajt.
A te értelmed műve az, hogy szárnyra kel az ölyv, és kiterjeszti szárnyait dél felé?
A te parancsodra száll-e magasan a sas, és rakja magasban a fészkét?
Kősziklán lakik, ott tanyázik, a sziklafokon és a bérctetőn.
Onnan kémlel ennivaló után, messzire ellátnak szemei.
Fiókái vért szívnak, és ahol sebesültek vannak, ott terem.