(Zsoltár, szombati ének.)
Jó dolog az Urat dicsérni, nevednek, ó Fölséges, éneket zengeni;
reggel hirdetni irgalmadat, éjszaka meg hűségedet,
tízhúrú hárfával és lanttal, énekkel és muzsikával.
Tetteid, Uram, örömmel töltenek el, kezed művein ujjongok:
„Mily fönségesek a tetteid, Uram, s gondolataid nem lehet kifürkészni!”
Az értelmetlen ember nem foghatja fel, a balga nem ismeri meg őket soha.
A bűnösök nőhetnek, mint a fű, a gonoszok csillogva járhatnak: örök pusztulásra vannak ítélve mind,
de te fölséges vagy örökkén-örökké.
Lám, ellenségeidnek el kell pusztulniuk, a gonosztevőket szétszórják mind, de belém erőt öntesz.
Fejem fölemelted, mint a bivaly szarvát, és fölkentél színtiszta olajjal.
Szemem letekint ellenségeimre, fülem hallja a gonoszokat.
Az igaz virul, mint a pálma, fölfelé nő, mint a Libanon cédrusa.
Az Úr házában vannak elültetve, Istenünk csarnokában virágoznak.
Még öregkorukban is gyümölcsöt teremnek, tele vannak nedvvel és élettel,
hogy hirdessék: „Az Úr igazságos ő az én sziklám, igazságtalanság nincsen benne!”