I.
I.
A hatvanhetes bizottság 1867. január 31-dikén tartott ülésében folytatta albizottsága javaslatának tárgyalását.
Lónyay Menyhért a 43. §. ezen mondata helyett: «Behajtatván az ekként megállapított közös költségekre szükséges összeg a magyar felelős miniszterium által, ez azon összeget az illető közös miniszternek kezéhez szolgáltatja», a következő szerkezetet ajánlotta: «A havonkint befolyt államjövedelmekből a közös költségek födözésére szolgáló rész a magyar pénzügyminiszter által havonkint a közös pénzügyminiszterhez áttétetik azon arány szerint, a mely arányban áll a közös költségek összege az országos költségek összegéhez.»
Nyáry Pál úgy találta, hogy a módosítvány hasonlít Ausztriának az adók beszedése körül követett helytelen államgazdasági politikájához, melynél fogva a kivetett adót 12 részre osztották, s akár volt az adózónak az 269illető időszakban jövedelme, akár nem volt, behajtották. Ezzel szemben rámutatott a mindenkitől nagy tekintélynek elismert Smith Ádámnak az adó kivetésére és kezelésére nézve fölállított azon szabályára, hogy igyekezni kell a kivetett adók beszedését úgy intézni és azon időben eszközölni, mikor az az adózóra nézve a legkedvezőbb; a legkedvezőbb idő pedig az, midőn az adózó pénzhez jut.
Deák Ferencz: Hogy az adót úgy kell behajtani, hogy ez az adózóra nézve a lehető legkevesebb terheltetéssel járjon, azt igen jól tudom, s valóban tudja azt mindegyikünk; de ezen axioma nem is Smith Ádám találmánya, hanem a dolog természetében van. Egyébiránt mellesleg megjegyezve, közönségesen elismert dolog az is, hogy a tudomány jelenleg már messzebb haladt, mint Smith Ádám korában, a hogy Smith Ádám jeles érdemei mellett is sok dologban nem oly tekintély többé, mint volt; hanem azért azt, a mit e részben mondott, mint a dolog természetéből folyót, senki sem tagadja.
Ezen szerkezetben absolute nincs az, hogy a magyar miniszter a magyar adókból havonkint az esedékes 12-ed részt okvetetlenül behajtsa.
Azon állítás, hogy akkor kell beszedni az adót, mikor a fizetés az adózónak legkönnyebben esik, igen helyes; csakhogy nincs és nem lehet az minden emberre nézve egyforma: így például a mezei gazda, ki gabonát termel s abból veszi pénzét, más, a kereskedő, vagy a bortermelő ismét más, és a városi lakos megint más időben jut pénzhez, és így minden hónapban találkoznak oly adózók, kiktől adójok beszedhető, a nélkül, hogy akkor éppen inkább esnék terhökre a fizetés, mint máskor.
Egyébiránt a módosítvány nem azt mondja, hogy a magyar miniszter minden hónapban szedje be a közös költségekre eső adórészletet; hanem csak azt mondja, hogy a mi havonkint befizettetett, abból azon arányban szolgáltassék ki a közös költségek quótája, mely arányban áll a közös költségek összege az országos költségek összegéhez, a magyar miniszterre bizatván, hogy – természetesen saját felelőssége mellett – az adókat havonkint úgy hajtassa be, mint az az adózóknak legkönnyebben esik. Lónyay képviselő úr azt hozta fel, hogy a kormánynak havonkint lévén fizetései, havonkint kell bevételeinek lenni. Ez szükséges is, mert például a katonatiszt nagyon keservesen várna az évnegyedes fizetésekre, úgyszintén a tisztviselő is. Más költségek, például az államadósságok kamatjai igen nagy része, 270nem havonkint, hanem évenkint, félévenkint vagy negyedévenkint fizettetnek. Ezt a miniszter okosan elarányozza. Csak arról akart præcavealni ezen javaslat, hogy a magyar miniszter némely hónapokban ne zaklattassék, hogy minden beszedett pénzt szolgáltasson által, mert magának is szüksége lehet rá.
E módosítvány is csupán oda terjed, hogy csak aránylag, a mennyit beszedett, annyit szolgáltasson is át a közös költségekre, míg az ország saját költségei fedezésére szükséges részlet azon arány szerint itt visszatartandó. Ebben tehát egy hajszál sincs abból, hogy a német kormány eddigi adókivetési és behajtási rendszerének legkisebb részét helyeselnők, vagy jövőre ugyanazon módon kivánnánk eljárni.
