SÓ
SÓ, fn. tt. só-t, tb. só-k, harm. szr. ~ja. 1) Szélesebb vegytani értelemben öszvetett test, mely alatt közönségesen, az aljaknak (basis) savakkal egyesülését értik, noha a legújabb vegytani elvek szerént ez tisztán nem minden sóra alkalmazható. 2) Szükebb, és szokott ért. közönséges konyhasó, mely ismét vagy kősó, vagy főtt só máskép: kútsó. Sót vágni, ásni, tárni, őrleni. Sót főzni. Sóval enni a kenyeret. Sót tenni az ételbe. Sót adni a marhának. Nálunk is sóval sóznak. (Km.). Katonának jól van dolga, sóra fára nincsen gondja. (Népd.). Ő sem eszik meg nálam egy kősót. (Km.). Átv. élcz, mint a beszéd fűszere, és csipőssége, honnan sótalan tréfa, beszéd am. izetlen, élcztelen.
Nyelvünkben a sót és savat a köz nyelvszokás azonosítani, s egymással fölcserélni szokta, minthogy ez is, az is bizonyos csipősségü; sőt valóban egy eredetüek is, mert a só nem egyéb, mint az öszverántott sav; így a sóska am. savoska, a sónyó tájszokás szerént am. savanyú; a székelyeknél sós tej, savanyú tej; savát borsát megadni valaminek am. sóját borsát; a sav máskép saj is, honnan sajtalan étel am. sótalan. Azonban a tudományos nyelv szabatosság végett helyesen különböztetést tesz a sav és só között. A sav latinul acidum, németül Säure, minden ragozásaiban és származtatásaiban megtartja alakját: savat, savak, savon, savért, savig; savik, savó, savít, savúl, savany, savanyú, savas, savatlan, savaz stb. s többese is savak. Ellenben a só latinul sal, németül Salz, ragozva sót, sók, sóra, són, sóért, sóig, sóba, sóban, sóval, sóm, sód, sója stb. származékaiban: sós, sótalan, sóz, sózás. Számos nyelvben megvan többé vagy kevésbbé rokon hangokban, pl. latinul: sal, görögül: αλς, németül: Salz, francziául: sel, lengyelül: szol, csehül: szül, finnül: suola, votjákul: sïlal, slal, vogolul: solvel, törökül: túz, mongolul: dabuszun stb. V. ö. SAV.
