SZÍT
SZÍT, áth. m. szít-ott, par. ~s, htn. ~ni v. ~ani. 1) A tüzet akár fuvással, akár piszkálva éleszti, gerjeszti. Szítsd föl a tüzet, hogy el ne aludjék. Fujtatóval, köténynyel szítani a pislogó szenet. Hamvevővel szitani a gyertyát, hogy jobban égjen. Kiki a maga fazeka mellé szít. (Km). 2) Önhatólag, bizonyos hajlamból vagy érdekből valakihez vonzódik, s mintegy hozzá szivódik. Az igazságos biró egyik félhez sem szít. Ő más felekezethez szít.
E szónak alaphangja a szelletet és szívást utánzó szi hang, melyből lett szi-ít, szít; hasonló képeztetésüek: fűt, hűt hangutánzók. Ugyanezen hangon alapszik a német ,schüren’ is.
