A SZEKÉROLDAL MAGASÍTÁSA NYÁRSAKKAL
A SZEKÉROLDAL MAGASÍTÁSA NYÁRSAKKAL
Györffy azt írja, hogy „a szekérrel való hordásnál régen rakoncára rakodtak... A rakoncára való rakodás leginkább a Tiszántúlon volt elterjedve” (Györffy I. 1928: 22). Ezt a 19–20. század fordulójára érvényes megállapítását történeti szempontból 951Szabó Kálmán mélyítette el. Közölte, hogy a kecskeméti szekér felszereléséhez szénaszállításkor eredetileg 4–6 erős rakonca tartozott, amit a későbbi időben felváltott a vendégoldal. Feltevése szerint Kecskemét határában a rakoncát a 19. század első felében szorította ki a vendégoldal (Szabó K. 1943: 183–184). A Szentendrei-szigeten hordáshoz készülődvén a szekér sarkaiba sőrte nevű karókat erősítettek (Gráfik I. 1971: 72, 155–156). A Dunántúlon és az északi népterületen a szekér nyársakkal való magasítása a 20. században már ismeretlen, bár itt-ott nyomai maradtak a Cserhát aljában és Egertől északra is. A Partium és Erdély egyes részein (Kalotaszeg, Mezőség) az 1970-es években még használatos. Moldvában a szekér felszerelésének máig egyetlen módja, hogy cepuskának nevezett nyársakkal magasítják meg két oldalát. Egy-egy oldalához belülről 4–5 dorongot is odatámasztanak. A cepuska román kölcsönszó, amit az erdélyi Mezőségen 1796-ban már feljegyeztek (Márton Gy. 1969: 103; EMSztT I. 1160).
A szekérnyárs neve az Alföld túlnyomó részén rakonca, Pest környékén sőrte. Erdélyben változatosabb a tárgy névanyaga. Kalotaszegen nyársat, Aranyosszéken gyoksát, a Székelyföld nyugati szélein gyakát, gyaksát, Alsó-Fehérben aksát mondanak.
A szekérnyárs használata a magyarságnál és Európa egyes népeinél sok évszázados gyakorlat. A moldvai magyarokhoz hasonlóan alkalmazzák a románok és a bolgárok, megtalálható a balti népeknél, sőt még a nehéz angol szekereken is előfordult a 20. század első felében (Paládi-Kovács A. 1979a: 347).
