Nagy Zoltán (1884 Érmihályfalva – 1945 Budapest)
Nagy Zoltán (1884 Érmihályfalva – 1945 Budapest)
Középiskoláit Debrecenben végezte. 1902-ben a debreceni jogakadémiára iratkozott, majd a fővárosban folytatta jogi tanulmányait, ahol olasz és francia nyelvvel is foglalkozott. Negyedéves korában a párizsi Sorbonne hallgatója. 1907-ben jogi doktor. A Nyugatba 1909-től ír. Ügyvédi pályáját Budapesten kezdi, 1911-től azonban Debrecenben működik. 1921-től haláláig ismét Budapesten folytat ügyvédi gyakorlatot. Pár hónappal a felszabadulás után gyilkosság áldozata lett.
E kitűnő költő, egyszersmind néhány figyelemre méltó novella és főleg költőkről: Tóth Árpádról, Füst Milánról, Kemény Simonról szóló elsőrangú kritikák írója, méltatását az egykorú kritika példátlan mértékben elmulasztotta. Kevesen szerették, de azok többnyire költők voltak, s a jó versolvasók kis körének köztudatában mindig úgy élt, mint a Nyugat java költőinek egyike, csak kevéssel nagy barátja, Tóth Árpád mögött.
Érzelmes nosztalgiájú első kötetének (Hónapos szobákból, 1907) egyedül tiszta nyelvi kifejezésmódja ígért biztató folytatást. A Csend! Aranymadár!-ban 417(1913) az analógiák festőiségében gyönyörködik, az Elégiákban (1923) az ember magánya s a lélek mirevalóságának kérdése foglalkoztatja, a háború vége felé, majd az ellenforradalom idején egyre nagyobb súllyal lép látókörébe a társadalom, s Álmomban zene (1947) című posztumusz kötetébe foglalt utolsó verseiben már a társadalomról mond ítéletet, a Horthy-korszak embertelen légköréről, ha nem is osztály-, hanem általános emberi szempontból. Lírája egyetlen életrajzi adatot sem árul el; csak érzelmi, majd egyre inkább gondolati reakcióit tükrözi, képi áttételekben: életének már-már nem számtani, hanem algebrai jeleiül. Mikor rájön, hogy a világ nem teljesíti vágyait, előbb a szépségben keres vigaszt. Mint később is, szeme befelé néz, a lelki dolgok felé; tájképeit is, mint az Érmelléki ének, Andante, a belőle kiáradó fájdalom teszi oly bensőségesen széppé. Belső élményeit mindig képben, a flóra vagy fauna képeiben látja, s a régi nagy versek klasszikus nyugalmával kiépített és gazdagon dekorált, élénk színezetű festményekben ábrázolja (Páva a lépcsőn, Zenekari hangverseny), néha már a képeket halmozó s a festőiséget önmagáért élvező modorban.
S érzem: villámlik messze, messze,
Ős távolokba veszve,
A lelkem messzi ismeretlen tájain.
Ős távolokba veszve,
A lelkem messzi ismeretlen tájain.
Talán, talán,
Zaj veri fel a bú zsombékos rétjét,
A víz gyürüdzik sok lusta taván,
S egy ferdearcu őrült, Ő, a khán,
Most gyüjti harcra elszánt sárga népét!
Sátor előtt, hol a rút bálvány székel,
Bőg száz tülök s ezer sip jajveszékel,
Sír a kerék s a bús bivalyok járma.
Most álmodik a khán s hörögve kéjtől,
Látja magát, amint borítva vértől
Márvány Bizáncnak kapuját bevágja!
Zaj veri fel a bú zsombékos rétjét,
A víz gyürüdzik sok lusta taván,
S egy ferdearcu őrült, Ő, a khán,
Most gyüjti harcra elszánt sárga népét!
Sátor előtt, hol a rút bálvány székel,
Bőg száz tülök s ezer sip jajveszékel,
Sír a kerék s a bús bivalyok járma.
Most álmodik a khán s hörögve kéjtől,
Látja magát, amint borítva vértől
Márvány Bizáncnak kapuját bevágja!
(A sárga Khán)
Költészete az áttételek költészete. Mindig analógiákkal, a lélek és a külvilág felcserélésével dolgozik. De versei nem allegóriák, Nagy Zoltán szimbolista költő; nála a kép nem burok, amelyet a vers megértése után gondolatban elhajíthatunk, hanem egy a jelentéssel. A szépség vigaszában csalódva önmagában, emlékei gazdagságában, a lélekben keres vigasztalást. (Zenét, Minden ragyog) Fejlődése folyamán – mint Levél Tóth Árpádhoz című ars poeticájában is elmondja – megtagadja a hasonlatok pompáját. De ha szakít is a verseiben eleinte tapasztalható túlzott díszítéssel, dikciója végig emelkedett, mentes minden profán elemtől:
Ó, hol a szó, amely csak fölrepül
Lelkedben, mint a megriadt madár,
Mint nádas partján arany alkonyon
Csak fölrepül a büszke kócsag s messze
418Magányos ívben száll az ég felé…
Ó, hol a szó, a tiszta, egyszerű,
Mely csak kimondva már megrészegít,
Lelkedben, mint a megriadt madár,
Mint nádas partján arany alkonyon
Csak fölrepül a büszke kócsag s messze
418Magányos ívben száll az ég felé…
Ó, hol a szó, a tiszta, egyszerű,
Mely csak kimondva már megrészegít,
(Levél Tóth Árpádhoz)
Visszhangot keres, s mivel nem talál, elhitetni igyekszik magával, hogy nem kell választ várni, a lélek érje be önmagával. De mire akkor a lélek, kérdi, nem fölösleges tükre-e a világnak? Van-e Gazda, aki megbecsüli hű sáfárkodását? Folyton befelé hallgatódzva meghallja lelke mélyén egy ismeretlen isten hangját. Az aktualitásokat sokáig nem veszi észre, illetve a bennük rejlő örök-emberi problémát ragadja meg. Legállandóbb problémája és fájdalma az ember magánossága, az, hogy a lélek "illat, mit be nem lehelnek, | Zengő kiáltás, melyre nem felelnek, | Magános jaj, mit visszafojt a száj…" (Zenét). Hosszú tűnődései folyamán kép képhez fűződik benne, s képzeletében terjedelmes verskompozíciók keletkeznek. Egyre mélyebb, egyre filozofikusabb, egyre bensőségesebb is lesz, s ezzel párhuzamosan egyre egyszerűbb, halkabb, festőiségében és csengésében egyre takarékosabb. Ha korábban az érzés közvetlenül vált képpé nála, most már a filozófiai síkra emelt érzés öltözik képbe. S utolsó verseiben a magánosság már nem az örök-emberi meg-nem-értettséget, hanem félreérthetetlenül a kor embertelen ridegségét, majd gonosz elvadultságát panaszolja:
Rejtőzz, figyelj! Lapulj, osonj!
Légy résen! Féld az árnyat!
Riadj fel könnyes vánkoson
Madár ha rezzent szárnyat.
Az élet ismét zord vadon,
A Föld új őskort él át,
Ezer vadállat szabadon
Űz, hajt, mint könnyű prédát.
Légy résen! Féld az árnyat!
Riadj fel könnyes vánkoson
Madár ha rezzent szárnyat.
Az élet ismét zord vadon,
A Föld új őskort él át,
Ezer vadállat szabadon
Űz, hajt, mint könnyű prédát.
(Zord idők)
Mint a szimbolista lírikusok általában, most sem tér el az áttételes kifejezéstől, s a fasizmust konkrét megnyilvánulásai helyett csak érzelmi-gondolati hatásában ábrázolja.
