Vallástörténet
Vallástörténet 1. a) Az az út, amelyen Isten vezette népét, míg alkalmassá tette a KIJELENTÉS magasabb formáinak befogadására. Isten a történelemnek egy meghatározott idejében, meghatározott körülmények között, adott földrajzi keretben hívta el népét. Ez a nép nem volt különb más népeknél, gondolkozása, nyelve sem különbözött kulturális környezetének megszokott módjától. Az elhívás emelte ki és tette mássá őket. A gondolkozás megváltozása folyamat eredménye. Ebben az értelemben a B-i vallástörténet a kijelentéstörténet egy szakaszával esik egybe.
b) Nem azonos Izráel vallástörténetével. Izráel nem valósította meg maradéktalanul, amit Isten kijelentett, többször visszaesett abba a pogányságba, amiből Isten kihívta. Épp ezért hangzott a prófétai kritika, és kísérte ítélet Izráel történetét.
c) A B-i vallástörténetbe tartozik azon népek vallásainak vizsgálata, amelyek kapcsolatba kerültek a B világával. A velük való küzdelem tükröződik a Szentírásban, részben e küzdelem során fogalmazódott meg a B sajátos tanítása. Az általános vallástörténet fogalmak tisztázásával, általános jelenségek bemutatásával vagy az ellentét bemutatásával szolgálja a B-tudományokat.
2. Az általános háttér. Izráel a SÉMITA népek közé tartozott, arámi eredetének tudatát megőrizte (ld. ARÁM 1). Őseik valószínűleg egy arám népvándorlási hullámmal kerültek PALESZTINA területére. MEZOPOTÁMIA kutatása szolgáltatta a legtöbb adatot a sémi népek vallásáról. A legősibb írott források SUMÉRból származnak. A sumérok nem voltak ugyan sémiták, de isteneik, mítoszaik más neveken ugyan, de fölismerhetően megjelennek az AKKÁD NYELVen írott emlékekben, hiedelmeikkel, világképükkel együtt. A sumérok ismeretlen helyről vándoroltak Mezopotámia D-i részére, nyelvük nem sémi. Kérdés, hogy általunk ismert vallásukat magukkal hozták-e, vagy az itt talált lakosságtól vették-e át. Az utóbbi magyarázná, hogy kultúrájuk sémi örökösei vallásukat is könnyűszerrel vették át. Tájékozódni csak az írott anyag alapján tudunk, eszerint ők állnak a sor elején, a nyomukba lépő asszírok, babiloniak vallása erősen hasonló.
Jellemzője a politeizmus. A főisten alakja változik, annak a városnak, államnak az istene kerül a panteon élére, amelyik a politikai hatalmat megszerzi. Világképük mitológikus: az istenek közötti történések nyomán keletkezett a világ és alakul további sorsa. Vallásukban sok az asztrális elem: az égitestek istenek. A Nap és Hold istenek, helyenként és időnként főistenek, a csillagok meghatározzák az emberek sorsát. Nagy szerepe van a VARÁZSLÁSnak, a különbözö mágikus praktikáknak, JÓSLÁSnak, omen-magyarázatoknak.
KÁNAÁN vallása ennek közeli rokona. Az UGARITi szövegek megfejtése óta tudunk róla többet. A főisten ÉL, felesége ASÉRA. Ők a többi isten szülői. A dinamikus fiatal isten BAAL, a természet, a termékenység istene, egyúttal a meghaló és feltámadó istenség típusának képviselője. Női párja Anát (Ld. ANÁT 3), Asérával együtt a női termékenység istene. Az alvilág istene Mót, a TENGER egyúttal isten is (jám). Látható: az istenek megszemélyesített természeti erők. Az isteneket azonosították egy-egy égitesttel, de egy-egy állattal is (Baal: bika). Az állat az ábrázolásokon állandó kísérője, posztamense, esetleg szimbóluma az istennek. A bika szarva az isten fejdíszének lett állandó része.
A főbb istenek mellett egy sereg alsóbbrendűről is tudtak, démonokról, szörnyekről. Forrásban, különleges kőben, erőteljes fában egy numen jelenlétét látták, egy-egy város egy főbb isten (Baal, Anát) helyi megjelenési formáját tisztelte. Beszéltek rengeteg város Baaljáról, ill. Anátjáról.
Értesülünk különféle ünnepekről, liturgiákról, rítusokról, ha teljes egészükben nem is maradtak ránk. Voltak imádságaik, ráolvasó- és varázsszövegeik. Központi szerepet játszott az áldozat, voltak templomaik - ennek különleges formája Mezopotámiában a ZIKKURAT - döntő szerepet játszott az oltár, ÁLDOZÓHALOM. Ezek közül sokat feltárt a régészet.
A kultuszi személyek közül legfontosabb a pap, volt papnő, mindkét nemű kultuszi prostituált (a kánaáni kultusznak különösen erős szexuális jellege volt), voltak jósok, jelmagyarázók, varázslók és voltak prófétáik, akik megrendelésre vagy kéretlenül közölték valamelyik isten akaratát.
3. Az ŐSATYÁK vagy pátriárkák vallása. Velük kezdődik a kiválasztás (1Móz 12,1-3), a választott nép története. Ábrahámot ÚR városából indította el Isten, különleges elhívását HÁRÁNban közölte vele. Addig tehát a mezopotámiai, ósémita vallási és kulturális közegben élt. Ebből emelte ki Isten elhívása. Korábbi istenismeretéről semmit nem tudunk, ettől kezdve Isten kizárólagos vezetése alatt köteles élni, aki akaratát közvetlenül közli vele. Ennek módjáról keveset tudunk. Alkalmilag van szó látomásról (1Móz 15,1), Isten jelképes megjelenéséről füstölgő kemence és tüzes fáklya alakjában (15,17), angyalról (16,7kk ld. ÚR ANGYALA), majd férfiakról, akik közül az egyik az ÚR, a másik kettő angyal (18,2.16kk; 19,1). Abimeleknek álomban jelenik meg Ábrahámmal kapcsolatban (20,6kk), híres Jákób álma (28,10kk), Lábán álmában kap intést Jákób miatt (31,29), József történetében több álom szerepel. Máskor csak ennyi áll a szövegben: »Az ÚR ezt mondta« (12,1; 13,14), vagy »Az ÚR megjelent és ezt mondta« (12,7).
A kiválasztást és elhívást a szövetség pecsételi meg (1Móz 15,7kk). Együtt jár az áldás ígéretével, amit nemzedékeken át a családfő ad tovább a kiválasztottnak (1Móz 12,2; 25,11; 27; 48; 49). A pátriárkáknak döntéseikben Istenre kellett hagyatkozniuk, reménytelennek látszó helyzetekben is, ez volt a hit (1Móz 15,6; 22,1-19). Botladozásaikat sem tagadja a Szentírás.
Vallásuk ún. Él-vallás volt, mert ezen a néven ismerték Istent (ld. ISTENNEVEK 4), ami a sémita nyelvekben az istenség általános megnevezése volt. Összetételekben találkozunk vele: Felséges Isten (14,18), az engem meglátó Isten (16,13k), mindenható Isten (17,1), örökkévaló (21,33), Bétel Istene (35,7). A Jahve név használata később kezdődött (2Móz 6,3). Ennek nem mond ellent, hogy az egyik későbbi leíró a Jahve nevet használja a pátriárkákkal kapcsolatban (ld. JAHVISTA), jelezve ezzel, hogy ugyanaz az Isten vezette a pátriárkákat, akinek később ezt a nevét is megismerhették; egy másik későbbi megfogalmazó ( ELÓHISTA) pedig a maga korában általánosabb 'elóhím-ot alkalmazza, mert ekkor már fennállt a veszélye, hogy összetévesztik Él-lel, a kánaániak főistenével.
Istentiszteletük egyszerű volt, a CSALÁDFŐ volt a pap is, aki az áldozatot bemutatta. Oltárt Isten megjelenése által megszentelt helyen építettek (1Móz 12,7; 28,16kk). Az áldozat anyagáról csak kivételes alkalommal értesülünk (1Móz 15,9k), kisállattartó nomádok lévén nyilván juhot vagy kecskét áldoztak. Italáldozatról a 35,14-ben hallunk. Izsák feláldozásának története mögött az emberáldozatot tiltó rendelkezés is meghúzódhat. Imádságra utal a »segítségül hívta az ÚR nevét« kifejezés (12,8). Jákób és Lábán szövetségkötését áldozat, ezt pedig lakoma követi (31,54).
A belső követelmény a feddhetetlen életvitel volt (17,1), amit József a következményekkel nem törődve is vállalt (39,9). Vallásuk fő jelentősége a politeista környezettől való elszakadás, az egy Isten feltétlen követése volt.
4. A Jahve-vallás bevezetése Mózes nevéhez fűződik. A név eredetét Izráel környezetében számos helyen keresték, eddig eredménytelenül. A név jelentése is megfejtetlen. A lét (hjh) igével áll kapcsolatban. A »vagyok, aki vagyok« imperfectum, vagyis folyamatosságot jelző kifejezés. Izráel népe abból ismerhette meg Istent, ahogy vele volt (ld. ISTENNEVEK 1).
Mózes munkájának alapja is az elhívás és a kiválasztás (2Móz 3). Az utóbbi már az ősatyákban megtörtént, a következők abból fakadnak. Isten bemutatkozása szabadítással kezdődik (2Móz 19,3-8; 20,2), ebből következik népére formált igénye ( TÍZPARANCSOLAT; TÖRVÉNY). Az Istennel való kapcsolatból etika fakad, erre utal már az is, hogy a szövetségkötés leírásába (2Móz 19; 24) ágyazódik a Tízparancsolat és a Szövetség könyve néven ismert törvénygyűjtemény (20-23).
Ez a szövetség kizárja minden más isten kultuszát. Elhamarkodott dolog azzal érvelni, hogy a kor még nem érett meg a monoteizmusra. Először is azért, mert a KIJELENTÉS tartalma nem a nap érettségétől függ; a későbbiekben Izráel sokszor bebizonyította, hogy éretlen volt, és visszaesett a politeizmusba. Épp azért volt szükség kijelentés-vallásra, hogy előbbre jusson az emberiség egy nép szolgálata által. Másodszor azért, mert Mózest egy jó szd.-dal megelőzően már sor került egy kísérletre, amely a monoteizmus irányába mutatott (ld. TELL-EL- AMARNA). Ami egy vallásos zseninek nem sikerült, azt létrehozta Isten gondoskodása.
Feltűnő, hogy az egyiptomi vallás nem gyakorolt hatást az ÓSZ-re (kivéve az innen is érkező babonaságokat), miközben kulturális és politikai hatása nagy volt a későbbi szd.-okban. A mezopotámiai örökséget továbbvivő szájhagyománynak nagyobb ereje volt, mint a közvetlen érintkezésnek és a szomszédságnak. A mezopotámiai örökséget úgy hatástalanítja a B, hogy motívumait átgyúrja, az egy Isten dicsőségéről szóló rendszerbe illeszti, az első parancsolat szellemében. A mítoszból vett mozzanatokat mitológiátlanítja. Így lesz az özönvíz mítoszból, mely mögött Mezopotámiában az istenek meg nem értése van, az egy Isten büntető és kegyelmező akaratát tükröző történet. Az »ég kapujá«-ul szolgáló bábeli ZIKKURATból az ég felé törő szédült ember büntetésének helye (ld. BÁBEL TORNYA).
Semmi nem zárja ki, hogy a Tízparancsolatot egyidősnek tekintsük Mózessel. Lehet, hogy eredeti formája rövidebb volt (vö. a 4. parancsolat kétféle indoklását, a szövegezésben előforduló kisebb eltéréseket, amik későbbi értelmezésre utalnak), de lényegében megvolt. Más kérdés, hogy beszélhetünk-e ebben a korban tudatos monoteizmusról, vagy pontosabb a monolatria, vagyis hogy csak egy Istent volt szabad imádni, miközben elvben elismerték, hogy más isten is van. Néhány hely mintha föltételezné más istenek létét (4Móz 21,29; 1Kir 11,5.7).
Az 1-4 parancsolat mindenképp kiemeli Izráelt a többi nép sorából. Az egy Isten imádata felszabadítja a természeti erők uralma alól, biztonságossá teszi hitüket, hiszen nem kell az egymással is ellenkező istenek között hányódniuk. Az ábrázolás tilalma megtanította őket arra, hogy minden mástól különböző Istenük van. A harmadikkal együtt megtilt minden mágiát, Isten kényszerítésének bármely kísérletét, a negyedik olyan ritmust ad az életüknek, amelynek feltétlen ura Isten. (Ld. még KULTUSZ; PAP; ÜNNEPEK)
5. A megtelepedés vallási züllést okozott több okból: a) Az eddig együtt vándorló nép elvesztette közös irányítását, a központi (vándorló) szentély körüli közös ünneplését. Nagy területen szétszóródva szaporodásnak indult, földművessé vált, nem tudott könnyen összegyűlni. b) A kánaániakkal keverten lakott, örökölte annak MACCÉBÁit, ASÉRÁit, szent fáit, az általuk használt ÁLDOZÓHALMOKon talán velük együtt áldozott, ki volt téve hatásuknak. c) Ez a hatás a vérükben lévő sémita örökség hangján szólt. d) Az új életformával kezdte átvenni annak isteneit, a földműveléssel pl a termékenységet biztosító Baal kultuszát. e) A KIRÁLYság bevezetésével intézményesítette a vezetést, nem Istentől várt minden segítséget. f) A királyok - Salamontól kezdve - politikai okokból idegenekkel házasodtak, és csendes vagy harcos ( AHÁB) terjesztői lettek idegen kultuszoknak. Ehhez járult még a kultusz külsőleges végrehajtásába vetett remény, a hamis templomhit, a gazdagodás és vele párhuzamosan a szegénység, a szociális feszültség kialakulása.
A sikemi országgyűlés (Józs 24) szövetségmegújító ünnep volt, de valószínűleg több is. Ekkor csatlakoztak Izráel közösségéhez azok, akik eddig kívül álltak a törzsszövetségen, de most magukra vették annak az Istennek az uralmát, aki szabadító Istenként mutatkozott be (24,17). Ettől kezdve rájuk is érvényes lett az ÚR szabadítása, meg a vele járó követelmények is. Az elpártolást büntetések sorozata követte (Bír).
A vallás tisztasága érdekében egyre nő a PAP szerepe, a király kultuszi szerepe az említettek miatt nem kívánatos. Ami Dávid és Salamon esetében még természetes volt, azért Uzzijját már megítélik (2Krón 26,16kk). A KULTUSZCENTRALIZÁCIÓval a helyi szentélyeken át ható káros befolyást tartják vissza. A helyi szentélyek papjai ( LÉVITA) közül így sokan munka nélkül maradnak, de a javukból hagyományőrző, tanító réteg alakul ki.
Próféták máshol is fölléptek, de sehol olyan döntő szerepük nem volt, mint az ÓSZ vallásában (ld. PRÓFÉCIA; PRÓFÉTA). A prófétai csoportok első említése Saul idejéből való, kiemelkedő, nagy alakjaik Illés és Elizeus egyértelműen a jahvizmus tisztaságáért harcolnak, mégpedig É-on, ahol erre nagyobb szükség volt. Nem vallásos újítók, hanem Isten akaratának aktualizálói a változó körülmények között. Szinte egyszerre lépnek föl az egyéni próféták: É-on Hóseás és Ámós (az utóbbi D-ről jött), Jeruzsálemben Ézsaiás, aki Ámós sok próféciáját megismétli, vele egy időben vidéken Mikeás. Ettől (Kr. e. 8. szd.) kezdve a fogság utánig kíséri a próféták szolgálata Izráel történetét. Ennek révén értették meg, hogy a fogság nem Isten gyöngeségének, hanem erejének jele: jogos büntetés. Ezzel megmentették Izráel népét és vallását az eltűnéstől.
A monolatria és henoteizmus (egy hatalmas Isten áll az istenvilág élén) után megszületik a tiszta elméleti monoteizmus, a fogságban szolgáló Deutero-Ézsaiás igehirdetése nyomán. Isten az egyedüli, rajta kívül nincs isten (Ézs 44,6). Megsemmisítő gúnnyal szól a bálványokról (44,12-20). Hangsúlyozza, hogy Isten a teremtő (40,12kk), aki Izráel szabadítója is (41kk). Ő beszél legtisztábban a megváltásról (ld. EBED JAHVE; ISTEN SZENVEDÔ SZOLGÁJA).
A próféták nemcsak ítéletet hirdettek, hanem a távoli jövő meghirdetésével ( ESZKHATOLÓGIA) reményt is keltettek.
6. A fogság leckéje megtanította Izráelnek, hogy Isten parancsait komolyan kell venni. Hatalmas szellemi munka indul meg, áttekintik eddig megtett útjukat abból a szempontból, mennyiben voltak engedetlenek (ld. DEUTERONOMISTA TÖRTÉNETÍRÁS). Összegyűjtik azokat a prófétákat, akiknek próféciája beigazolódott.
A fogságból hazatérve rendezik önmagukat ( EZSDRÁS, NEHÉMIÁS). Mindent megtesznek azért, hogy a törvényt szigorúan betartsák, ezen belül különösen azokat, amelyek leginkább megkülönböztetik őket a többi néptől ( KÖRÜLMETÉLÉS; SZOMBAT; ld. még TÖRVÉNY). Megszületik az írásba foglalt KÁNON (ld. ÍRÁS 6), ezzel párhuzamosan elhallgat a prófécia. Az írásba foglalt törvény hallatlan megtartó erő, de veszélyes is. Kialakul a legalizmus, a törvény betűjéhez való ragaszkodás, amely már nem olyan életteljes útmutatás, mint volt eredetileg.
Izráel helyét átvette Jeruzsálem és a körülötte fekvő kis terület, Júdea. A fent vázolt folyamat eredményét júdaizmusnak nevezzük. A Júda szóból ered - hozzánk francia és főleg szláv közvetítéssel érkezett - a »zsidó« szó.
Az INTERTESTAMENTÁLIS KORban ez a folyamat erősödik. A vallástörténeti háttér a HELLÉNIZMUS, ami nemcsak vallás, hanem életmód is, annál csábítóbb. A zsidóság egy része hellénizálódik, a másik része viszont a júdaizmus irányában radikalizálódik, különböző mértékben ( ESSZÉNUSOK, FARIZEUS, SZADDUCEUSOK, HASZIDIM, QUMRÁN). Ekkor keletkeznek az ÓSZ-i APOKRIFUS IRATOK (ld. még APOKRIFUS), az APOKALIPTIKA. A kegyesek a törvényt igyekeznek minél jobban körülbástyázni. (Ld. még ÍRÁSTUDÓ)
7. Jézus munkálkodásának vallási háttere a júdaizmus. Ő és ellenfelei egyaránt az ÓSZÖVETSÉGből indulnak ki, vitájukban az ÍRÁS szelleméhez és betűjéhez való ragaszkodás csap össze. Persze ennél többről is szó van. Ő a várva várt MESSIÁS, akit el lehet fogadni, vagy el lehet utasítani.
Jézus a legalizmus helyére a megtérés lehetőségét, a megváltást teszi. Ezért fordul a bűnösökhöz, amivel kihívja a kegyesek rosszallását.
Úgy alapít új vallást, hogy közben az eredeti alapokra épít. Ugyanakkor nem riad vissza attól, hogy isteni hatalmával élve újabb kijelentést közöljön (»Én pedig azt mondom nektek«). Vallástörténetileg nézve a törést mégsem ez okozta, hanem az, hogy egy megváltást hirdető vallás áll szemben egy legalistával. Isten népe kettészakadt zsidóságra és keresztyénségre.
Pál és a többi apostol nem alapított új vallást, mint ahogy rosszindulatú kritikusok állítják. Mindössze arról van szó, hogy a misszió Palesztina határát átlépve más világban találta magát. Fölismerik: A zsidóság messiását a világ üdvözítőjének is küldte Isten. Jézus maga, néhány jelentéktelen kivételtől eltekintve a határokon belül maradt. Megváltó haláláról és feltámadásáról nem szólhatott előre nyíltan. Most ezek jelentősége kerül az igehirdetés középpontjába, amit egyre inkább úgy kellett megfogalmazni, hogy az ÓSZ-ben nem iskolázott hallgatók is megértsék. Számolni kellett a diaszpóra hellénizálódott zsidóságával is ( ALEXANDRIA, FILÓN).
A vallástörténeti háttér: a) A MISZTÉRIUMVALLÁSOK. Ezek is megváltást hirdető vallások, melyek közvetlenül vagy áttételesen sok ember lelki éhségét csillapították. b) A GNÓZIS a filozófia és vallás olyan ötvözete, amelynek tételeit könnyen lehetett a keresztyénség tanításaival kapcsolatba hozni, majd ennek segítségével a keresztyénség tanításainak gyökeresen más értelmet adni, lényegétől megfosztani. A diaszpórában is megjelenő júdaistákon kívül ezek voltak a terjedő keresztyénség fő ellenfelei, ezért szaporodik el Pál leveleiben a »titok« és az »ismeret« szó használata.
c) A hivatalos g.-római vallás szellemileg gyönge ellenfél volt. Később a CSÁSZÁRKULTUSZ révén az erőszakos keresztyénüldözés okozója lett.
CP
