fogadalmi tárgy, offer, votív
fogadalmi tárgy, offer, votív: a különleges pártfogásukról, csodás meghallgatásaikról nevezetes szentek, főként → kegyképek oltárainál, a segítség megnyerése céljából vagy hálából elhelyezett tárgy. Lehet: értéktárgy – pénz, ékszer, kegyszer, mint pl. gyertya – vagy egyéb szimbolikus tárgy. A nép körében azonban az ún. identifikációs fogadalmi tárgyak a legkedveltebbek, melyek a betegségben szenvedő állatot, testrészt vagy belső szervet ábrázolják vagy jelképezik (az utóbbira példa: béka = női méh; rák = egyes vidékeken a tartós gyomorbántalmak), néha a bajba jutott fogadalomtevőt ábrázolják. A szokás és tárgyi megnyilvánulásai megvoltak a természeti népeknél és az antik civilizációkban; emlékei maradtak fönn Mezopotámiából, Egyiptomból; bronz fogadalmi tárgyakat ismerünk az etruszkoktól, az ókori Rómából, ahonnan terakotta állatfigurák is maradtak ránk (i. e. 4–3. sz.); Küroszi Theodorétosz (i. sz. 458) arany és ezüst testrészeket említ; a germán térségben a legkorábbi említés i. sz. 580-ból való és fa testrészekre vonatkozik. Külön csoportot képeznek a vas fogadalmi tárgyak, melyek D-Németo.-ban és Ausztriában jellemzőek, de hazánk Ny-i és DNy-i vidékein is megtalálhatók a reformáció előtti időktől fogva. Egyes vidékeken (bajor-sváb) a Lénárt-kultuszhoz kapcsolódik, ahol a középkori ásatási emlékek emberi alakok, tehát a Szent fogolykiváltó funkciójának emlékei, míg a későbbi állatfigurák az állattartásra áthelyeződő patronációt mutatják; másutt patrónustól függetlenül használt a fogadalmi tárgy. A vas fogadalmi tárgyak már a 11–12. sz.-tól kimutathatók. – A népi eredetű fogadalmi tárgyak korábban fából lehettek, melyeket még ügyes kezű parasztok maguk készítettek. Már a 15. sz.-ból ismerünk beteg szemet jelentő viaszgolyókat. A viasz fogadalmi tárgyak szokása azonban csak később vált általánossá, öntésükkel a mézeskalácsosok foglalkoztak, s többnyire a templomszolgák vagy szerzetesek forgalmazták őket; Mo.-on főleg a kegyhelyek és ferences szerzetes-templomok körében volt szokásos az I. világháborúig. A mézeskalácsosok árulták a → búcsújáróhelyeken a templomok mellett. Akinek a lába fájt, az láb formájú fogadalmi tárgyat, akinek a szeme, az szem formájú fogadalmi tárgyat, akinek a tehene volt beteg, az tehén formájú fogadalmi tárgyat stb. vásárolt és helyezett el bizonyos imádságok kíséretében a búcsújáróhely oltárán vagy az oltár közelében. A fogadalmi tárgyaknak az oltáron, ill. a templomban történő elhelyezéséhez az a hiedelem fűződött, hogy az a beteg testrész vagy állat, amelyet a fogadalmi tárgy ábrázol, meggyógyul, annak az asszonynak, aki a viaszból készült pólyásbabát áldozza fel, gyermeke születik. Szegeden az a lány, aki férjet akart, az oltáriszentséget ábrázoló viaszfigurát helyezte el az oltáron vagy a Mária-kép alatt. Az üsszegyűlt fogadalmi tárgyakból rendesen gyertyákat öntöttek a templom számára. Rontáselhárító → mágikus tárgyként is használták: hazavitték a beteg állathoz, a küszöb alá ásták stb. – Irod. Kovács János: Szeged és népe (Szeged, 1901); Bátky Zsigmond: Fogadalmi állatszobrocskák (Népr. Ért., 1904); Bellosics Bálint: Áldozati szobrocskák (Ethn., 1908); Vajkai Aurél: A csatkai búcsú (Ethn., 1940); Szalontai Barnabás: Viaszöntő népszokás Máriapócson (Nyirbátor, 1977).
Varga Zsuzsa–Manga János
