fogadalmi tárgy, offer, votív: a különleges pártfogásukról, csodás meghallgatásaikról nevezetes szentek, főként →kegyképek oltárainál, a segítség megnyerése céljából vagy hálából elhelyezett tárgy. Lehet: értéktárgy – pénz, ékszer, kegyszer, mint pl. gyertya – vagy egyéb szimbolikus tárgy. A nép körében azonban az ún. identifikációs fogadalmi tárgyak a legkedveltebbek, melyek a betegségben szenvedő állatot, testrészt vagy belső szervet ábrázolják vagy jelképezik (az utóbbira példa: béka = női méh; rák = egyes vidékeken a tartós gyomorbántalmak), néha a bajba jutott fogadalomtevőt ábrázolják. A szokás és tárgyi megnyilvánulásai megvoltak a természeti népeknél és az antik civilizációkban; emlékei maradtak fönn Mezopotámiából, Egyiptomból; bronz fogadalmi tárgyakat ismerünk az etruszkoktól, az ókori Rómából, ahonnan terakotta állatfigurák is maradtak ránk (i. e. 4–3. sz.); Küroszi Theodorétosz (i. sz. 458) arany és ezüst testrészeket említ; a germán térségben a legkorábbi említés i. sz. 580-ból való és fa testrészekre vonatkozik. Külön csoportot képeznek a vas fogadalmi tárgyak, melyek D-Németo.-ban és Ausztriában jellemzőek, de hazánk Ny-i és DNy-i vidékein is megtalálhatók a reformáció előtti időktől fogva. Egyes vidékeken (bajor-sváb) a Lénárt-kultuszhoz kapcsolódik, ahol a középkori ásatási emlékek emberi alakok, tehát a Szent fogolykiváltó funkciójának emlékei, míg a későbbi állatfigurák az állattartásra áthelyeződő patronációt mutatják; másutt patrónustól függetlenül használt a fogadalmi tárgy. A vas fogadalmi tárgyak már a 11–12. sz.-tól kimutathatók. – A népi eredetű fogadalmi tárgyak korábban fából lehettek, melyeket még ügyes kezű parasztok maguk készítettek. Már a 15. sz.-ból ismerünk beteg szemet jelentő viaszgolyókat. A viasz fogadalmi tárgyak szokása azonban csak később vált általánossá, öntésükkel a mézeskalácsosok foglalkoztak, s többnyire a templomszolgák vagy szerzetesek forgalmazták őket; Mo.-on főleg a kegyhelyek és ferences szerzetes-templomok körében volt szokásos az I. világháborúig. A mézeskalácsosok árulták a →búcsújáróhelyeken a templomok mellett. Akinek a lába fájt, az láb formájú fogadalmi tárgyat, akinek a szeme, az szem formájú fogadalmi tárgyat, akinek a tehene volt beteg, az tehén formájú fogadalmi tárgyat stb. vásárolt és helyezett el bizonyos imádságok kíséretében a búcsújáróhely oltárán vagy az oltár közelében. A fogadalmi tárgyaknak az oltáron, ill. a templomban történő elhelyezéséhez az a hiedelem fűződött, hogy az a beteg testrész vagy állat, amelyet a fogadalmi tárgy ábrázol, meggyógyul, annak az asszonynak, aki a viaszból készült pólyásbabát áldozza fel, gyermeke születik. Szegeden az a lány, aki férjet akart, az oltáriszentséget ábrázoló viaszfigurát helyezte el az oltáron vagy a Mária-kép alatt. Az üsszegyűlt fogadalmi tárgyakból rendesen gyertyákat öntöttek a templom számára. Rontáselhárító →mágikus tárgyként is használták: hazavitték a beteg állathoz, a küszöb alá ásták stb. – Irod.Kovács János: Szeged és népe (Szeged, 1901); Bátky Zsigmond: Fogadalmi állatszobrocskák (Népr. Ért., 1904); Bellosics Bálint: Áldozati szobrocskák (Ethn., 1908); Vajkai Aurél: A csatkai búcsú (Ethn., 1940); Szalontai Barnabás: Viaszöntő népszokás Máriapócson (Nyirbátor, 1977).
Varga Zsuzsa–Manga János
Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!
Caută în cea mai mare arhivă digitală de ziare din Europa de Est, ce conține reviste, publicații științifice, săptămânale și cotidiene.